Nekiláttam kikukázni az irodalmat. Na nem azért, hogy Demeter Szilárd kedvére tegyek. És nem is első szándékból , hanem a szorító körülmények, vagy, kissé fellengzősen, a korszellem okán.

Látásom az utóbbi 10 évben erősen megromlott, ezért nyomtatott szöveget egyre kevésbé tudok olvasni. Lehet mondani, hogy ez magánügy. Mit csináljon azonban az ember, ha saját beszerzései, illetve elhalt családtagjai könyvtárainak felszámolása révén több ezer könyv birtokában van? Az egyik lehetőség, hogy őrzi, rendben tartja, hetente portalanít őket, és bízik abban, hogy gyermekei majdan saját életük kulturális kereteit építik meg belőlük. A digitális korszak beköszöntével ez a remény füstbe menőnek látszik.

Marad hát a másik lehetőség: fel kell ajánlani a könyveket másoknak, akik még tudnak és szeretnek is olvasni. Mivel nagy tételről van szó, közkönyvtárakat kerestem meg ezzel. Meglepetésemre, kivétel nélkül minden könyvtáros sajnálkozva tárta szét karjait, mondván, sem hely, sem olvasói igény nincs arra hogy további könyvekkel bővítsék az állományt, de -  mint mondották-  ha gondolom, egy szatyor könyvet átvesznek azzal, hogy kiteszik az előcsarnokba, és akinek kedve van az válogathat belőle és hazaviheti. Akkor hát mitévő legyek, kérdeztem. Dobja a kukába, válaszolták valamennyien.

Szilárd meggyőződéssel.

Hazajöttem, leültem a könyvespolc elé, tekintetemet végighordoztam a halálra ítéltek tömött sorain. Isten érezhette így magát néhány perccel a vízözön előtt. És megkérdeztem magamtól:

"De hát ledöntsük, amit ezredek

Ész napvilága mellett dolgozának?

A bölcsek és a költők műveit,

S mit a tapasztalás arany

Bányáiból kifejtett az idő?”

 És válaszoltam magamnak: igen, A  80%-át mindenképpen. Hiszen szüleim könyvtárának kegyeletből megőrzött darabjait: Tolsztojt Anatole France-t Thomas Mannt, Németh Lászlót, Móricz Zsigmondot, Romain  Rollandot,  Batsányit, Nagy Lajost , Cervantes-t,  Dantét, a minden évben megvásárolt Szép verseket, Körképet, régi Nagyyilágokat, Kortársakat eddig se olvastam, vagy éppen csak futólag, és a jövőben se fogom.

Szemétre velük? Ha nem kell senkinek, az ördög megveszi? Nem, az ördögnek se kell. Na jó, mondjuk az én könyvtáram nem kell senkinek, de ez azt jelenti, az irodalom 80% a nem kell senkinek? És csak a magyar irodalomé? Utolsó mentsvárként még mindig ott van az iskola. A tudás szentélye, ahol a múlt értékei nem mennek veszendőbe, mert a diákok új és új nemzedékei ápolják a könyvekben megőrzött múltbeli tudást, és az irodalom fáklyájával vetnek világosságot a jelenbe.

Amikor a gyerekeim kicsik voltak, mondtam nekik, hogy olvasni jó. Azt kérdezték: mire jó? Felmondtam az ilyenkor szokásos litániát a képzelet fejlesztéséről, az életben való eligazodás szükségességéről, az erkölcsi döntések képességének elsajátításáról és így tovább. A kilencvenes években ez a szöveg még vállalható volt. A digitális kultúra beköszöntével, az internettel, a mémek mindent elárasztó özönében ma már kevésbé.

Ment-é előrébb a világ a könyvek által?Bizonyára. Az is lehet, hogy ment, ám csak a húsz százaléka által. És úgy tűnik, jelenleg is megy a képek, videómegosztása, a közösségi média által. Vagy azok ellenére. Az hogy Demeter Szilárd mit kukázna, érdektelen. Egy műveletlen aparatcsik, aki gyűlöli a színházat, zenei horizontja Lovasi Andrástól a Tankcsapdáig terjed, előbb-utóbb úgyis a történelem szemétdombjára kerül.

A probléma viszont, hogy kell-e még ma is irodalom, és ha igen, akkor mire, továbbra is velünk marad. Ahogy egyelőre Móricz és Thomas Mann is a könyvtárszobában.