Valamikor a 90-es évek elején a lakótelepi kis postán szóba elegyedtem az egyik dolgozóval, aki néhány évvel korábban a Ceausescu-rendszer elől költözött át Magyarországra. Elmesélte, hogy őt Erdélyből át akarták vezényelni a Regátba, ahogy ez akkoriban szokásos eljárás volt a tanügyi dolgozókkal kapcsolatban, és  ekkor lett elege az egészből.

 Így mondta: tanügyi dolgozók. Mosolyogtam magamban, mert akkor én már az ország egyik legjobb gimnáziumában tanítottam, és ez a kifejezés arra utalt, hogy vannak olyan helyek a világon, ahol a tanárt nem értelmiséginek, hanem az államigazgatás részének tekintik. Most, hogy Magyarországon is kiteljesülőben van a Ceausescu-rendszer, eszembe jutott ez a történet. Hiszen ahogy lassan a végéhez közeledik a tanárok ebül szerzett, és léha naplopással eltöltött vakációzgatása, szép lassan beköszönt az új foglalkoztatási idény. A tanügyi központokban újra megjelennek a köznevelési fogvatartottak foglalkoztatottak, és a tudásipari tanoncok vidám zsivaja veri fel a foglalkoztató műhelyek csendjét. A foglalkoztatási csoportvezető vezényszavára mindenki feszes vigyázzállásba merevedik, majd előlép a tanügyi főadminisztrátor, hogy megtartsa ünnepi beszédét. A következő napokban friss lendülettel indul a munka. A foglalkoztatottak pontosan és nemzeti szellemben dolgoztatják föl a köznevelési anyagot az ipari tanoncokkal, akiknek tekintete immáron új távlatokat kutat.

 Mert így lesz, ugye? A földesurak, pártfunkcionáriusok, no és persze a teljes belügyi állomány parancsuralmi rendszerében elfelejtjük, sőt még emlékeinkből is kitöröljük,  hogy valaha értelmiséginek készültünk, és hogy diákjainkat egy értékes és érvényes életre terveztük felkészíteni. Sutba dobjuk az értékeket, amik miatt a pedagógus pályára jöttünk, és lehajtott fejjel, meghajlított, esetenként megtört gerinccel szolgáljuk a cinikus és kíméletlen hatalmat. Diákjainkat pedig cserben hagyjuk, vagy ami még rosszabb: ezzel a példával tanítjuk meg őket arra, milyen jövő vár rájuk Magyarországon.

 Végül is nem nagy dolog. A hazai tanárképzésnek nem volt és ma sem része mindaz, ami az iskolában történik. Éveken keresztül oktatják nekünk a tudományos teóriákat, választott szaktárgyaink csínját-bínját, aztán az utolsó évben végre bemerészkedhetünk egy iskolába, hogy néhány szépen koreografált bemutató óra után mi is tarthassunk párat. Mindaz a rengeteg érzelmi, etikai, szociális, családi, pszichológiai probléma, ami egy iskola életében napi gyakorisággal fordul elő, nem része a tanárképzésnek.

 És ez jól is van így, hiszen munkaköri leírásunknak mindez nem része. Ha a tanár megtartja óráit, elvégzi az adminisztrációs munkát, már mehet is haza lopni a napot. Éppúgy, ahogy az államigazgatási főiskoláról kikerült önkormányzati dolgozó, ha  szépen végigüli a munkaidejét, elvégzi az adminisztrációt, mehet a fizetésért. Ráadásul köznevelési foglalkoztatott bárkiből lehet. Foglalkozást tartani nerm nagy kihívás. A kicsik majd színeznek, verekednek, a nagyobb fiúk focizhatnak, a lányok varrogathatnak. Ha elunják magukat, lapozgathatják a képes  Bibliát – mert az olvasni tudás nem lesz követelmény. A gimnazisták meg majd csetelhetne online a padszomszédjukkal..  

 Magyarországnak nincs szüksége művelt, gondolkodó, kritiikus, tájékozott tanárokra és diákokra, hanem sokkal inkább fegyelmezett, vezényelhető és szolgalelkű foglalkoztatottakra meg tanoncokra. Akkor vagyunk  tehát igazi hazafiak, ha munkánkkal az országnak ezt a jövőjét építjük.

 Jövő május 31-től kezdve  esküt kell majd tenni. Nem világos, hogy miért pont akkortól, noha a mi helyi Ceausescunknak éppen erre a napra esik a születésnapja. Az már sokkal inkább sejthető, mire kell majd esküdni. Arra, hogy tiltakozás, ellenvetés, pláne lázongás nélkül végrehajtjuk mindazt a gyalázatot, amibe olyan könnyedén hagytuk magunkat belesüllyeszteni.