Szerb Antal az Utas és holdvilágban így ír: „A Római Birodalom néhány zseniális színész magánügye volt, közben azonban az olaszok fütyültek, ettek egy jó tál spagettit és énekelték a szerelmes dalokat.”

Ma, amikor azon pampogunk, hogy senki nem hajlandó részt venni a közéletben, vagy annak örülünk, hogy végre százezrek jelennek meg a tüntetéseken, hogy jelenlétükkel befolyásolják a politikai irányát, elgondolkodtatók ezek a sorok. Vajon kárhoztatandó-e az átlagember, aki semmi mást nem akar, mint megélni, családot alapítani, dolgozni, élvezni az életet? Van elég baja a hivatallal, a munkahellyel, a főnökével, egész életének megszervezésével, rengeteg kudarccal és ritkán elért sikerrel. Történelmi időket leszámítva, az államügyek, a nagypolitika, de gyakran még a város vagy a község ügyei sem rá tartoznak. Azért választ képviselőket, polgármestert, hogy ők intézzék a közösség dolgait. Azért fizet adót, járulékot, illetéket, hogy az ebből fenntartott adminisztráció, az összes, hatóság biztosítsa a nyugodt élet kereteit. Építsenek utakat, gondokodjanak az ellátásról, a közrendről, legyen közlekedés, világítás, fűtés. A gyerekek járhassanak iskolába, a betegek meggyógyuljanak egészségügyi intézményekben,  és így tovább. Nem az ő dolga, hanem a hatalmi elité.

Ami persze sokféle lehet. Van, ahol megállt a történelem, és a dinasztikus hatalom az örökkévalóság ígéretével tartja fogságban a társadalmat. Vannak országok, ahol színes,  sokrétű a közélet, és minden polgár szabadon választhat magának identitást, adhat felhatalmazást ennek vagy annak a politikai irányzatnak. Itt Közép-Európában, és különösen Magyarországon a politikai hatalom, az ország vezetése többnyire az uralkodó osztály kezében volt. És ha változtatni kellett, vagy inkább a történelmi szükségszerűség, a nemzetközi helyzet változása, világháború, forradalom, szabadságharc úgy hozta, akkor ez az uralkodó osztály saját magából termelte ki az újat.  Széchenyi István ugyanannak az arisztokráciának volt a tagja, mint az összes aulikus, Habsburg-hű magyar főúr. Károlyi és Bethlen szintén az akkor már ugyan kicsit megfakult, lezüllött arisztokráciának volt a képviselője. És akármilyen pátosszal is divat mostanában 1956-ra visszatekinteni, Nagy Imre ugyanannak a kommunista pártnak volt az első vonalas képviselője, amely ellen felkelés tört ki Budapesten. Így aztán nincs mit csodálkozni azon, hogy  a NER 14. évében a jelenlegi parvenű, bugris nemzeti arisztokrácia belsejéből érkezik a változás.

Nincsen ezzel semmi baj, hiszen Széchenyi nélkül nem lett volna ’48, Károlyi nélkül nem lett volna Tanácsköztársaság, és Bethlen nélkül talán még évekig garázdálkodtak volna a Héjjas- éa Prónay-különítményesek. Ha nincs Nagy Imre, nincsen ’56. Ha nincs ’56, nem érkezik a hatalomba Kádár János, aki az adott, rendkívül szűk keretek között mégis valamennyire élhetővé tudta tenni Magyarországot. Mindaz, amit most hallunk Magyar Pétertől, azt ígéri -  amivel ő is zárni szoktál beszédeit -, hogy egy demokratikus, modern, európai, békés  és főleg élhető Magyarország fog kialakulni a mostani züllött, korrupt rendszer helyén.

Biztos, hogy az az ország sokkal jobb lesz, mint most. Ahogy a reformkor jobb volt a még oly felvilágosult abszolutizmusnál; a dualizmus jobb volt a Bach-korszaknál; a női választójogot, földosztást, az intervenció ellen harcoló Stromfeldet kiteremelő Tanácsköztársaság jobb volt Tisza Istvánnál; a Kádár-korszak jobb volt a Rákosi-korszaknál.

De valami mindig hiányzott, és hiányzik ma is. Az igazán elnyomottak, a kisemmizettek, a munkások, a szegények, a hátrányos helyzetűek képviselete. Táncsics, Áchim András, Jászi Oszkár, József Attila, Veres Péter, Angyal István, Setét Jenő - vagyis a baloldali gondolat. Azt gondolom, hogy egy modern demokrácia nem lehet meg a tőke áldozatainak képviselete nélkül. Ha nincsenek erős szakszervezetek, tevékeny civil szervezetek, jogvédők, támogatott és megbecsült szociális és egyéb segítő szervezetek, az emberi jogok betartását ellenőrizni és szükség esetén betartatni képes intézmények, még a hatalmi elit legjobb szándékú képvoselői is csak a kudarcos magyar történelmet tudják folytatni.

A tegnapi választás egyértelművé tette, hogy ezeknek az értékeknek jelenleg nincsen képviselete Magyarországon. Hiba lenne azonban azt állítani, hogy igény sincsen rá. Ahogy az öreg antidmokraták közül érkező Tisza-párt mögött váratlanul negjelent egy közel másfélmilliós tömeg, a levitézlett baloldal ma még ismeretlen hátsó soraiból is felbukkanhat egy új erő.

Egy felmérés szerint Dániában egy átlagember legalább öt társadalmi csoportnak a tagja. Ezek között van horgászegylet, bridzsklub,  szakszervezet, sportegyesület, helyi csoport, és így tovább. Mert valóban igaz a cikk elején idézett gondolat, hogy a nagypolitikát csinálják a zseniális – vagy kevésbé zseniális - színészek, de ahhoz, hogy közben mi tudjuk enni a tésztát és dalolni a szerelmet, valakinek a népet is képviselnie kell.

Ha nem csak azt tűzzük ki célul, hogy áradjon a Tisza, hanem azt is, hogy öntözze a temőföldeket, sőt hogy vasárnaponként a családok csónakázhassanak is rajta, akkor nem elegendő az elit arculatát átformálni.