Az megvan, ahogy a két főúr gúnyolódik Bíborkával, és egyszer csak megérkezik András király egész seregével? Ahogy a lány.térdre esik a néma csendben, patkódobogás nélkül érkező keresztes sereg előtt, és az ármánykodó főurak eloldalognak, az a népszínművek legfényesebb korszakát idézi. Mindez természetesen az Aranybulla című magyar filmsorozat ötödik részében történik. Na nem mintha a korábbi epizódok nem hemzsegnének a szánalmasabbnál szánalmasabb jelenetekben, de ennél a résznél az alkotók felülmúlták önmagukat.
Azon tűnődöm, hogyha ezt a forgatókönyvet nem Kis-Szabó Márk és Trux Béla írja és nem Kriskó László rendezi, hanem William Shakespeare és Kenneth Branagh, akkor születhetett volna-e klasszikus alkotás?
Nem. Nem születhetett volna. Nem elsősorban azért, mert bugyuták a dialógusok, mert a kardozások, a kerengőkben üldögélések és a csoportos lovaglások fájdalmasan öncélúak. Nem is azért, amit egyes kritikák felrónak a filmnek, hogy a magyar filmrendezők színészvezetési tudása már nem a régi. Nem azért, mert milliárdos költségű propagandafilm, és végképp nem azért, mert az IMDB 1,1 pontra értékeli – tízből.
Hanem azért, mert nem rólunk szól. Tetszik vagy sem, a magyar múlt nem a velünk élő történelem. Utoljára a millennium idején lehetett hitelesen visszatekinteni a magyar múltra. Akkor egy gyarapodó, európai - na jó, közép-európai - nemzet tekintett vissza ezeréves történelmére, keresett és talált büszkeségre okot adó előképet a maga számára. Majd következett a 20. század, amely a gyarapodást fosztogatássá, a büszkeséget önsajnálattá silányította, és Magyarországot Európa keleti peremvidékére sodorta.
Az utóbbi 700 évben a magyar trónon soha nem ült magyar király, és mivel Árpád anyai felmenőiről sem tudunk biztosat, az Árpád-ház magyar származása sem teljesen egyértelmű. Ettől még persze ez a 700 év, meg az azt megelőző 300 valódi magyar történelem. Anglia királyai sem voltak mind virtigli britek, elég csak Hódító Vilmosra vagy az Orániai-házra gondolni. Csak valahogyan a történelem, vagy a nemzeti múlt, vagy a népiszokások túlélték a történelem viharait, és így vagy úgy, de épségben megérték a modernitást, és jelen vannak mai életükben. Van, ahol a királyság intézménye jelzi ezt a folyamatosságot, van, ahol a népviselet eleven hagyománya, vagy az egykori zene- és tánckultúra továbbélése. A brit, spanyol, belga, holland, svéd királyi trón, az andalúz flamenco, az orosz balett, a görög szirtaki, a skót szoknya.
Máshol a történelem, a hagyomány nem hatja át ennyire a mindennapokat. Finnországban, Svájcban inkább a jelenre és a jövőre fókuszálnak. Ki-ki ízlése is hajlandósága szerint. Ehhez azonban önazonosnak kell lenni. Tisztában kell lenni azzal, kik vagyunk, honnan jöttünk, hova tartozunk és mit akarunk elérni. Nem lehet egyszerre a nomád pogány életformát és a nyugati kereszténységet képviselni. Nem lehet egyszerre Európa hősének és áldozatának a szerepében tetszelegni. Nem lehet egyszerre visszavágyni a múltba és építeni a jövőt.
Őszinte, komoly számvetésre van szükség. Szembenézni önmagunkkal, felmutatni erényeinket és hibáinkat. Aki azt állítja, hogy ez hazafiatlan, mert nélkülözi a pátoszt, az önfényezést, a virtust, az téved. Csak így, ilyen tiszta tekintettel és világos elmével juthatunk el egy olyan korba, amikor shakespeare-i emelkedettséggel, vagy éppen Monty Pythonos iróniával tekintünk majd önmagunkra.
