Timothy Snyder könyve, a Szabadság felszámolása, tudományos igénnyel, nagyon pontosan, rengeteg forrás felhasználásával elemzi az orosz-ukrán háború előzményeit, és magát a háborút is.

Ezt megelőzően azonban, a könyv első részében általánosabb érvényű elemzésben mutatja be világunk mai állapotát.

Két alaptételt állít fel. Az egyik, hogy a kapitalizmus, és annak politikai vetülete, a liberális demokrácia eljutott fejlődésének lehetséges végpontjához. Vagyis megismétli a Fukuyama által kifejtett gondolatot, hogy a kapitalizmus megreformálásának, illetve meghaladásának kísérlete kudarcot vallott, így a létező legjobb rendszer, a liberális demokrácia önmagának folyamatosan javítgatása révén  végül is az egész emberiség civilizációs keretévé válik.

Snyder ezt a vonalat viszi tovább, és oda lyukad ki, hogy a liberális demokrácia nem váltotta be ezt a reményt. Nem képes saját magát megreformálni, nem képes saját hibáit folyamatosan korrigálni, ezért szükségképpen el kell buknia. A kapitalizmusnak , és az azt felváltani próbáló szocializmusnak nem sikerült megvalósítani az emberiség nagy álmát: a háborúk, az éhínség, a járványok és az egyenlőtlenség megszüntetését. A felvilágosodás által új keretbe helyezett európai gondolkodás egyik eleme, szabadság, amely a 19. században liberalizmus néven hozott korábban soha nem látott fejlődést és gyarapodást a világ bizonyos részein, kifulladni látszik.

A másik állítása, hogy a történelem során a tartós béke, a fejlődés, az anyagi, tudományos, művészeti fejlődés mindig is nagy birodalmakban zajlott le. Sőt, azt is állítja, az emberiség története voltaképpen birodalmak története, rövidebb-hosszabb közjátékokkal, amikor pedig rendszerint igen komoly hanyatlás következett be. Az ókori afrikai birodalmak, az asszírok, az egyiptomiak, a kínai, az indiai, a hellenisztikus világ, a Római Birodalom, aztán a frankok, majd a német-római császárság, a Habsburg-birodalom, végül a Szovjetunió. Amerikában pedig a maják, az aztékok, az inkák, és persze az Egyesült Államok. A felvilágosodás nyomán a 19. században megjelenő nacionalizmus felívelő szakasza legkésőbb az 1878-as berlini kongresszussal, a balkáni nemzetállamok létrejöttével lezárult. A 20.századi  birodalmak felemelkedéséig hátralevő mintegy négy évtized ennek a nacionalizmusnak a csődjét hozta el.

Snyder két fogalmat vezet be ennek a folyamatnak a leírására: a szükségszerűség és az örökkévalóság fogalmát. Előbbi a felvilágosodás nyomán kialakult nyugat-európai és amerikai gazdasági-politikai rendszer jellemzője. A szabad verseny, a demokratikus választások, a  jogállamiság, az emberi jogok és a nemzeti ideológiák világa. A másik a birodalmi lét, amit a mozdulatlanság, a változatlanság, a hierarchikus társadalom, a hatalom örökletes volta jellemez.

Ezek után a könyv rátér az orosz-ukrán háború történeti és politikai elemzésére, ezzel itt most nem foglalkozom. Felvet és nyitva hagy viszont egy Igen fontos kérdést. Mivel a történelem, úgy ahogy korábban ismertük, véget ért, a globális kapitalizmus keretébe foglalt világrendünk kénytelen átadni a helyét egy másik paradigmának. És mivel a marxi gondolat, a kapitalizmus megdöntéséről és egy új gazdasági-társadalmi rendszer felépítéséről megbukott, logikusnak látszik a következtetés, hogy az előre vezető út valójában a múlt, a felvilágosodás előtti premodern világ irányába tart.

Ez a felismerés áll Putyin és és politikai-ideológiai támogatói gondolkodásának hátterében. Alexandr Dugin, Szergej Glazijev és persze a teljes orosz propagandagépezet ezt sulykolja éjjel-nappal: az örökkévalóság ősi hagyománya fel fogj váltani a szükségszerűség felvilágosult és progresszív,  de működésképtelen világát.

Eddig Snyder. Vajon mi következik mindebből? Ha körülnézünk a 21. század világában, számos olyan törekvést látunk, amelyek már egy ideje ezt a kínálkozó lehetőséget igyekeznek megragadni. Eltekintek a széles körben terjedő összeesküvés-elméletektől; nem gondolom, hogy a világot a szilícium-völgy és annak tech-cégei kívánják uralmuk alá hajtani, azt sem gondolom hogy Elon Musk azért kívánja terraformálni a Marsot, hogy majd jó pénzért odamenekítse az emberi faj maradékát.

Van ezek nélkül is elég bajunk. Legalább négy olyan hatalmi központ létezik, amelyek közül bármelyik megindulhat, hogy újra rendezze világunkat.

Az egyik természetesen az Egyesült Államok, amelynek egész huszadik századi történelme a felvilágosodás értékeinek, a demokráciának, a jogállamiságnak és az emberi jogoknak az exportálásáról szólt, váltakozó sikerrel. A másik jelölt Oroszország, amelynek vezetője, Vlagyimír Putyin egy 2010-es beszédében a Lisszabontól Vlagyivosztokig terjedő Eurázsiai Birodalom képét villantotta fel. Putyin tudatosan hivatkozik az 1774-es békére, amely az orosz-török háborúk lezárásaképpen Nagy Katalin birodalmát hozzájuttatta a Fekete-tengeri kijárathoz, ezzel megalapítva Novorossziját, ami 2014 óta újra létezik, és az orosz birodalmi gondolat szerint jogalapot teremt Ukrajna megszállásához.

A harmadik hatalmi központ Kína, amely a nagyhatalmak politikai-ideológiai csatározásai közepette szép csendesen megszállta a világgazdaságot, kezébe vette a textilipart, az élelmiszerfeldolgozó ipart - mindannyian tapasztaljuk nap mint nap, hogy bármihez nyúlunk, bármit vásárolunk, minden Kínában készült. Ráadásul közben hatalmas területekre – és ezzel komoly befolyásra tett szert Afrikában,

A világ fölötti uralom igényével fellépő negyedik hatalmi központ a politikai iszlám. Az a formáció, amely valójában egyesíti a fenti gondolatokat. Idegen tőle a nemzetállami lét, sőt valójában az állami lét minden formája is (eltekintve a teokráciától). A rendkívül ellentmondásos arab tavasz megmozdulásait leszámítva nem volt és mind a mai napig nincs is iszlám felvilágosodás, vagyis tökéletesen megfelel annak a paradigmának, amely egy nemzetállami léttől független, premodern világot kíván kialakítani.

Miért érdekes mindez? Mert az a gazdasági-politikai-kulturális központ, amelyben élünk, jelen állapotában nem képes kezelni ezt a helyzetet. Európa továbbra is a globális kapitalizmus és a történelmünk során több ízben csúfosan leszerepelt nemzeti gondolat bűvöletében él. Az európai gondolat, ami a második világháború után abból a felismerésből született, hogy a kis, acsarkodó nemzetállamok érdekeit közelíteni kell egymáshoz, történelmi kibékülést kell előmozdítani, a hagyományosan egymással ellenséges országok között, a hidegháború fennállása idején nyilvánvalóan nem tudott kiteljesedni. A Szovjetunió és a szocialista világrendszer szétesésével megteremtődött a lehetőség egy egységes, birodalmi jellegű új Európa létrehozására. Mostanra azonban világossá vált, hogy ezt a résztvevők sem nyugaton, sem keleten nem akarják. Ha Európa nem képes egységes gazdasággal, egységes külpolitikával, közös hadsereggel, közös pénzügyi rendszerrel újraépíteni saját magát, menthetetlenül elbukik. Lehet sajnálkozni azon, hogy a felvilágosodás fennkölt ígéretei nem váltak valóra, de ez nem vezet sehova. Egy széttagolt Európa, amelynek vezetői saját önös érdekeiket gazdasági, belpolitikai indíttatásból a közös európai haza megmentése elé helyezik, szükségszerűen alulmarad a minden irányból közeledő birodalmi lépegetőkkel szemben.