Tizenévesen mindannyian menőzni akartunk. Hosszú hajat hordtunk, amit nemigen mostunk, szakadt farmerban jártunk, és azt se igen mostuk. Autóstoppal mentünk a Balcsira, és woodsocki mintára élveztük a szabad szerelmet. Gitárt akasztottunk a nyakunkba és zenekart alapítottunk.  Mi lőttük a legtöbb gólt és nem hordtunk melltartót, mert az volt a menő.

Aztán fordult a világ, és az lett a menő, aki elcsórja anyja melltartóját és tűsarkúban parádézik a folyosón. Van olyan is, aki kötelet köt a bokájára és leugrik egy toronyból. Vagy a szuper cuccaival hívja fel magára a figyelmet, kúl helyekre utazik nyaralni a szüleivel és neki van a legkirályabb telója a suliban.

Ma már egy tinédzser azzal is menőzhet, hogy vagányul beszól a felnőtteknek, utcára vonul, ha elégedetlen az életével, provokatív beszédet mond egy tüntetésen. De olyan is akad, aki azt tartja fontosnak, ha segíthet a hajléktalanoknak, mesét mondhat beteg gyerekeknek, vagy ételt oszthat a rászorulóknak.

 Diákelnök választás volt az iskolánkban. Azt gondolhatnánk, ez nem olyasmi, amivel nagyon lehet menőzni. Óriási tévedés.

A választást természetesen kampány előzte meg. Ennek során az egyik jelölt-páros leszedte vetélytársa Instagram profiljáról az arcképét és rátette a saját szórólapjára ezzel a szöveggel: Ugye nem akarjátok, hogy ezek győzzenek? Kitűnő, ütős szöveg, igaz? Másfajta szórólappal nem próbálkoztak, programot, javaslatot, terveket nem írtak fel a szórólapra. Nem volt rá szükségük. Mint ahogy az iskola diákéletében sem vettek részt korábban. Minek? Bőven elég, hogy menők.

Majd következett a jelölt-párosok választási vitája az egész diákság előtt. Itt azzal demóztak, hogy a környékbeli szórakozóhelyekre mindenféle kedvezményeket lengettek be, homályos kapcsolataikra hivatkozva. A másik páros az egyre több diákot sújtó emésztési zavarokra tekintettel a büfé kínálatát kívánta megreformálni. Ezt a menő csapat azzal kommentálta, hogy lehet választani a kedvezményeket és drágulást pártoló jelöltek között. Egy újabb pompás gondolat! Arra a javaslatra pedig, hogy újra legyenek hétvégi bulik az iskolában, azt találták mondani, hogy a jelen belpolitikai helyzetben rendkívül helytelen dolog az amúgy is nehéz helyzetben lévő tanárokat a szabadidejük terhére újabb plusz munkára kényszeríteni. Micsoda gyönyörű példája ez a társadalmi problémák iránti érzékenységnek!

 De hagyjuk az iróniát: valójában ócska, bornírt, demagóg módon ezek a srácok meghekkelték az iskolai demokráciát. Méghozzá tervszerűen, a legapróbb részletekig kidolgozott, profi módon. Megszervezték a szurkolótáborukat is, akik végig dobogták, fütyülték, éljenezték az egyórás vitát, majd saját jelöltjüket éltetve ,a nevét skandálva vonultak le a színről.

Sietek leszögezni, hogy ennek az írásnak nem az a célja, hogy elítélje ezeket a gyerekeket. Nem ők találták ki azt a környezetet, amelyben ez a viselkedés számít megfelelőnek. Miként nem mi találtuk ki annak idején a rockzenét, a farmernadrágot, a futballt, vagy a bungy jumpingot. Ahogy annak idején mi je-je-jéztünk, vagy ahogy ma sokan az Alpokba járnak síelni, úgy ezek a srácok is csak azt majmolják, amit maguk körül látnak.

És amit látnak, az a NER hétköznapi realitása. Ezek a srácok óvodások voltak amikor az Orbán-rendszer elkezdett kiépülni. Az általuk ismert világ a korrupció, az erkölcsi züllés, a karaktergyilkosságok világa, ahol a siker, az előrejutás, az érvényesülés igazi záloga az, ha ellenfeleinket, vetélytársainkat ellehetetlenítjük, kiiktatjuk - bármi áron. A cél minden eszközt szentesít.

Az én generációm persze emlékszik a rendszerváltásra, a Kónya-Pető vitára, Csurka István Apák és fiúk című írására, a '94-es koalíciós tárgyalásokra, Orbán beszédére a Testnevelési Egyetemen, és borzongva látjuk, hogy mivé készül lenni magyar hazánk. De ezek a gyerekek mindenről semmit se tudnak. Vagy ha mégis, az nekik ugyanúgy történelem mint a rendszerváltás előtti Magyarország, a farmernadrág, Woodstock, az összes rendszer és minden háború – mind-mind csupa érdektelen régi történet, vagy pláne érettségi tétel.

A NER már megint szintet lépett. Egyre lejjebb abba a szakadékba, amelybe egyre tudatosabban rántja magával az egész országot. És ez most már nem puszta hazudozás, körmönfont kommunikációs stratégia, agymosás, folyamatos szabadságharc - itt most már maga a levegő lett mérgezett. A levegő, amit a fiatal nemzedék magától értetődő módon lélegez be, ami természetes módon járja át egész életét és gondolkodását.

 A diákelnök választást a több mint 500 leadott szavazat alapján csekély, mintegy 23 szavazattöbbséggel nyerték meg a menő srácok. Ennek akár örülni is lehetne, hiszen ez azt sugallja, hogy van remény. Utólag olyan hangok is hallatszottak, hogy ez az egész egy szatíra volt, hogy a fiúk viccet akartak csinálni abból, amit maguk körül látnak. Lehetséges. De úgy gondolom, nem mindegy, hogy az ember mivel viccel, és hogy nem árt vigyázni, mert nagyon úgy néz ki, hogy hamarosan arcunkra fagy a mosoly.