Hamarosan ünnepelhetnénk nemzeti himnuszunk évfordulóját. 1823. január 22-e óta sokan sokfélét írtak és mondtak már róla. Érte bírálat az Erkel által a szövegre írt dallamot, mondván, hogy Kölcsey a szöveget Egy somogyi kanásznóta ritmusára alkotta meg. Vidám, pattogós himnuszunk  lehetett volna, ám a szöveg súlyossága inkább az Erkel-féle változatot indokolta. Az is elhangzik olykor, hogy a szöveg hangvétele mára idejétmúlttá vált, az a pátosz, ami a nemzeti romantika idején korszerű és helyénvaló volt, sokak szerint mára elavult, és sokkal inkább a a sírva-vigadó dzsentri kurzust idézi fel, semmint a nemzeti büszkeséget.

Szerencsére született egy újabb költő-zseni, Nyerges Attila, aki a Nélküled című dalában egy, a huszadik század történéseire sokkal jobban reflektáló, bár szintén vitatott minőségű szöveget alkotott. Mára viszont ez is vesztett a frissességéből, ideje volt hát, hogy korunk nagy költője, a Kárpátok mai géniusza megajándékozzon bennünket egy 21. századi himnusszal, amely minden ízében nemzeti, és úgy zenei igényességében, mint szövegének himnikus jellegében lekörözi a korábbiakat.

Ha valaki nem ismerné, álljon itt a tömör, összesen két sorból álló új nemzeti énekünk. Kérem minden olvasómat, hogy ennél a résznél szíveskedjen felállni, hiszen, aki ülve marad, az nemzetgyalázó. Íme hát a veretes sorok:

„Piros volt a paradicsom, nem sárga, Magyarország előre megy, nem hátra.”

Úgy gondolom, hogy mind verstani, mind növénytani értelemben tagadhatatlan a fejlődés. Hiszen mit  írt Kölcsey? „Értünk Kunság mezein  Ért kalászt lengettél.” Bonyolult, csak a nagykörúton belüli köldöknéző értelmiség számára érthető képek sorjáznak benne.A Nyerges-féle műalkotásban pedig ez áll: „Mint porba hullott mag, mi többé nem ered.” Milyen mag? Hova nem ered?  Viszont az Orbán-szöveg egyértelmű, tiszta, világos, tehát igazán magyar. Egyetlen gyöngéje talán az, hogy túlságosan rövid, ezért javaslok hozzátenni még két sort. Valahogy így:

Nem kell nekünk mocskos buzi Kölcsey. Magyar beszéd legyen inkább kötcsei.

 Értem én persze: nem ez a lényeg, hanem hogy Magyarország előre megy. De hát ennek is van előképe, Bereményi Géza írta a 70-es években Désiré apjáról, aki a 424-esen volt fűtő. Hogy is volt csak? „Előre sohase hátra, de jó hogy nem vagyok árva.” Persze ez a mai keresletnek nem felelne meg, hiszen gondolkozni kell rajta. Ráadásul még olyan sorok is vannak bennehogy „ barátja állomásfőnök, van neki takaros háza, a háznál takaros kert van.”

És még attól sem riad vissza, hogy „el ne feledjétek azt, hogy vannak köztünk keskenyvágányú vasutasok is.” Ugyanis nem árt, ha egy himnusz, vagy akár csak egy sima, újévi jókívánság a nemzet egészéhez szól.  A képeket nézve viszont inkább a létező szocializmus sejlik fel, amikor a téeszelnök, a párttitkár, a tanácselnök és szolgálatkész kíséretük egy jól sikerült vadászat utáni pacalvacsorán jól bebasztak, aztán felpakolták a lányokat az asztalra és hajnalig húzatták a cigánnyal.

Jó lenne, ha Magyarország végre elindulna előre. mert ahol most vagyunk, ott milliók élnek a szegénységi küszöb közelében vagy az alatt, százezrek élnek félelemben és kiszolgáltatottságban, mert a szabadság és demokrácia díszletei között egy önkényuralmi rendszer épült ki.

Ráadásul, a tavalyi termésben rábukkantam 2 sárga koktélparadicsomtőre. Finom volt, édes és nem kellett tőle hátra mennem. Ettőp a daltól viszonr igen. Méghozzá szaporán.