Meghalt egy ember. Nem nagy ügy, mondhatnánk, mindennapos eset. Különösen mostanában. Ilyen időket élünk, kész-passz.
Kicsit árnyalja a dolgot, hogy ismertem az illetőt. Egy kolléganőm férje. Igen, idős volt. És igen, krónikus beteg. Jelentsen ez bármit is. Hiszen krónikus beteg az asztmás, a cukorbeteg, a nagyothalló, a gyengénlátó, de hivatalosan ide tartoznak azok is, akiknek porckorongsérvük vagy csípőprotézisűk van. Úgyhogy ők nyugodtan meghalhatnak. Hiszen előbb-utóbb úgyis ez vár rájuk.
Valóban. Mindannyiunkra ez vár. Hogy most előbb vagy utóbb, kit érdekel. Az a fő, hogy pörögjön a gazdaság. Hiszen ha leáll az ország, mindenki elveszti a munkahelyét, nem lesz mit enni, nem lesz tömegközlekedés, nem termelődik GDP.
Azt gondolom, hogy ilyesmi előfordul. Volt már úgy, hogy nem volt mit enni, nélkülözni kellett a tömegközlekedést, megrendült a gazdaság. Meg olyan is volt, hogy emberek tízmilliói pusztultak el járványban, mintegy száz évvel ezelőtt - ráadásul háború is volt meg gazdasági összeomlás. De nem ez az érdekes, ez a szakemberek dolga.
Az igazi probléma az, hogy a döntéshozók, akik a megfelelő hatáskörrel és a szükséges forrásokkal is rendelkeznek, nem végzik el a dolgukat. Általában sem, és konkrétan azon a területen sem, amelyen valamelyes jártassággal rendelkezem: az oktatásban.
Mert mi is történt? A teljes oktatást központosították, elvették az összes forrást, elvették az összes döntési jogkört, megszüntették a szubszidiaritást, hogy majd mindent a központból, vagy a központnak alárendelt bürokratikus intézményrendszeren keresztül oldjanak meg. Ez évekig sikeres működést biztosított, hiszen nem voltak problémák. A pedagógus-társadalom meg szépen beszopta az egészet, mindenki lesunyta a fejét és feltette a kezét.
Most viszont baj van. Kiderül, már megint kiderült, hogy az államszocialista modell nem működőképes. Ahelyett azonban, hogy beismernék és változtatnának, vagy ha erre képtelenek, tanácsot kérnének szakértőktől, vagy végső esetben távoznának a hatalomba, inkább bevezetnek egy sajátos szubszidiaritás: mindenki ott oldja meg a problémát, ahol az keletkezik! A munkahelyek bocsássák el az alkalmazottakat vagy álljanak at home office-ra; a szülők maradjanak otthon a gyerekeikkel vagy ne, dolgozzanak otthonról vagy ne; a tanárok hordjanak maszkot vagy ne; - és ha lehet, mindenki mutogasson a másikra, vagyis mi mindannyian inkább egymást hibáztassuk .
Azt gondolom, nem jól van ez így. Lehetne persze helyben dönteni, helyi forrásokból megfinanszírozni a kieső jövedelmeket, egyéni megoldásokat találni a kialakult helyzetre. De azt mondani, hogy első a gazdaság, és semmi más nem számít, még ha ebbe emberek bele is döglenek, az cinikus és gyáva dolog.
És egyáltalán mit jelent az hogy első a gazdaság? Mi omlott össze tavasszal? Voltak ellátási nehézségek? Megugrott az infláció? Való igaz, hogy tömegek vesztették el az állásaikat. Ahogy Európában is sok helyütt. Csakhogy vannak országok, ahol felszabadították a tartalékokat, és pótolni tudták, ha részlegesen is, ha átmenetileg is, a kieső jövedelmeket. Nekem ne mondja ez a kormány, hogy nincs miből! Száz és száz milliárdok állnak rendelkezésre olyan ostoba és pazarló beruházások finanszírozására, amelyek egy tollvonással leállíthatók lennének, és az így felszabaduló összeget szabadon fel lehetne használni kármentésre.
Szlovákiában mától bezárják a középiskolában. Uramisten, mi lesz most: tönkremegy a szlovák gazdaság? Fellázadnak a szülők, mert nem tudnak bemenni a munkahelyükre? Nem valószínű. Csupán annyi történt, hogy askiknek ez a dolguk, azok gondolkodtak és megfelelő döntést hoztak. Nálunk ez sajnos nem így megy.
Gondolkodni és dönteni viszont mindannyiunknak szabad. Én most arra a kolléganőmre gondolok, aki a gyász mellett, valószínűleg az önváddal is küzd. Hiszen könnyen lehet, hogy az iskolában fertőződött meg és vitte haza a vírust a családjához. Ez mindannyiunkkal előfordulhat. Hány esetnek kell megtörténnie, hány embernek kell meghalnia, hogy mi magunk felemeljük a fejünket és leengedjük a kezünket? Hogy végre azt mondjuk: a magunk életéről mi magunk döntünk. Hogy nem holmi operatív törzs kénye-kedve szerint törődünk a magunk és szeretteink egészségével. Középiskolákban, amelyekben az ott dolgozók úgy látják jónak, hogy áttérnek a digitális oktatásra, a többség nem veszít semmit. Akik mégis, mert olyan szaktárgyat oktatnak, ami nem állítható át távoktatásra, a központi költségvetés terhére átmeneti jövedelemkiegészítésben részesülhetnek. Erre is van példa Európában. És erre is van pénz, amíg el nem lopják. Van rá mód, vannak rá százmilliárd forintok és uniós pénzek is. Jut belőle, kell hogy jusson belőle, azoknak a gyerekeknek, akiknek nem telik okostelefonra vagy táblagépre.
A "mi lesz a gazdasággal?" kommunikáció azt sugallja, hogy mindenkinek szolidárisnak kell lenni, a gazdaság más szereplőivel - és tökéletesen közönyösnek lenni a saját mikrokörnyezetével szemben. Én fordítva gondolom. Ha Magyarország vezetői cserbenhagynak bennünket, akkor nekünk magunknak kell megszervezni saját önvédelmünket!
Nem, nem vagyok szolidáris a busz vezetőkkel. Azt javaslom nekik, hogy fogjanak össze és ha nem akarják kitenni magukat a fertőzés veszélyének, emeljük fel a fejüket és szóljanak meg! Ha a bolti eladok nem akarnak megbetegedni, tanácskozzanak és tegyenek javaslatot a szaktárcának.
Mi tanárok pedig, egymással legyünk szolidárisak. Aki akar, tanítson hagyományos keretek között, aki akar, tanítson digitális módon. A feltételeket pedig biztosítsa a tankerület, vagy az EMMI.
A világ nem fekete-fehér. Nem csak gyász van, nem csak remény. A kettő között van egy jelentős szürke zóna, és rengeteg egyéb szín. Jó lenne szóba állni egymással és kiutat keresni a jelen helyzetből. Amíg még van hová és van kivel.