A legsúlyosabb fertőzést honfitársaink gondolkodásában okozza a járvány. Sokan úgy értelmezik a jelenlegi helyzetet, hogy újra hősökre van szüksége a nemzetnek. Ismét Jurisich,  Zrínyi, Dugovics ideje érkezett el, mindenki, aki igaz ember, most meg kell mutassa, hogy vitézül állja a sarat, bátran dacol a veszéllyel, tehát igazi hős.

Ezek a derék emberek csak azt felejtik el, hogy most nem ilyen időket élünk. Nem egy jól látható, jól definiálható ellenség tör ellenünk, hanem egy láthatatlan, értelmezhetetlen, ismeretlen vírus.

Azok, akik azt  hangoztatják, hogy ők bizony nem hordanak maszkot, mert nem hajlandók pánikba esni, teljesen el vannak tévedve. Szerencsétlenek azt hiszik, hogy ha büszkén és dacosan, csupasz arccal mennek ki az utcára, jelennek meg zárt terekben, vesznek részt tömegrendezvényeken, akkor felmutatnak valamilyen értéket. A híres magyar virtust. Ugocsa non coronat, eb ura fakó, és a többi régi, poros jelszó, amit most újra elő lehet húzni a dicső múltból.

Ezek a szűk látókörű honfitársaink úgy gondolják,  példát mutatnak helytállásból, bátorságból, nem félnek és nem futamodnak meg. Valójában persze egészen másról van szó. A maszk viselése, mint köztudott, nem a viselőjéről szól, hanem mindenki másról. Nem azért teszem fel a maszkot, hogy magamat védjem, hanem mert törődöm a környezetemben élő emberek egészségével. Vagyis felnőtt állampolgárként viselkedem. Nem arra várok, hogy valaki megsimogassa a buksimat, vagy hogy körül hordozva tekintetemet, csupa mosolygó, büszke szempár nézzen vissza rám, hanem mert felelősnek érzem magam. Még annak árán is, hogy alkalmasint ki kell lépjek a kényelmes, kipárnázott életem keretei közül. Még ha verejtékcseppek gördülnek végig az arcomon és bepárásodik a szemüvegem. Ez is érték, csak nem része a magyar hagyománynak. Szolidaritás a neve. Összefogás a neve. Közös és önkéntes áldozatvállalás egy közös ügy érdekében.

Ezeket a vitákat mi állampolgárok persze naponta lefolytatjuk, és minden kis közösség, munkahely, család, baráti kör kialakít valamiféle viselkedési modellt és társas etikettet. Akik azonban döntési helyzetben vannak és gyakori média-jelenlétüknél fogva mintául szolgálnak sok honfitársunk számára, ők nem intézhetik el a dolgot azzal, hogy találomra a virtus vagy a szolidaritás talaján állva hoznak mindannyiunk egészségét érintő döntéseket. Azt mondom, ildomos lenne betenniük valamilyen tétet. Azok, akik gyávaságból vagy tudatlanságból elrendelték a hagyományos keretekben történő alap- és középfokú oktatást most szeptember elsejétől, az én szememben csak akkor lennének hitelesek, ha ugyanannyit kockáztatnának, mint mi, akiket erőszakkal beterelnek szűk, rosszul felszerelt, rosszul szellőztethető tantermekbe, mosdókba, öltözőkbe. Azt gondolom, hogy ha egyetlen tanár, tanuló, vagy bármelyikünk hozzátartozója, idős rokona megbetegszik, esetleg meghal, a döntéshozók is áldozzanak be egy családtagot, egy gyereket, egy nagymamát.

De legalábbis mondjanak le és takarodjanak el a közéletből.