Mit is jelent a nemzetek Európája? A 19. századig a nemzet szónak egészen más jelentése volt. Hiányzott belőlem az, amit mai szóval népi hagyománynak, paraszti kultúrának nevezünk. Rabszolga, jobbágy nem volt a nemzet része, az összetartozás érzése ideológiai, kulturális alapokon nyugodott.
Az európai középkor országainak lakossága nem alkotott politikai közösséget. Ez a gondolat csupán a nemzetállamok kialakulásával született meg.
Voltak persze előfutárok. Hollandia a 16. században és azóta is, mind a mai napig egyetlen referenciapontként a tengerrel vívott folyamatos küzdelme révén határozta és határozza meg önmagát. Anglia pedig polgári forradalma, a protestantizmus, a Spanyolország fölött aratott győzelme révén vetette meg nemzeti büszkeségének alapjait.
Vegyük hát sorra Európa országait: mennyire érvényes egyáltalán a nemzetállam kifejezés használata!
Az Egyesült Királyság négy különböző nemzet ellentmondásokkal terhes közössége. Angolok és írek, skótok és angolok nem ugyanazt a kultúrális hagyományt ápolják. Wales pedig középen igyekszik szerényen meghúzni magát. Hollandia remekül tartja magát, viszont Belgium, melynek flamand és vallon lakossága nem képez közös kulturális entitást._ valójában nem alkot nemzetet. Flamand része nyelvileg és hagyományaiban is inkább holland, vallon lakosai pedig nyelvünkben és kötődésüket tekintve franciák. Luxemburg kakukktojás, jelenleg főleg adóparadicsom mivolta miatt van helye az Európai Unióban. És az egész társaságot át hatja a Benelux-életérzés. Németország nettó 100 éve (150 mínusz NDK) létezik, németnek lenni inkább volt protestáns ügy, semmint nemzetállami. Egy müncheni ember inkább bajor, mint német. A weimari Németország persze rendesen összekovácsolta a Vaterlandot, de ez kevéssé indokolja azt, hogy Németország legyen az egységes Európa kulturális vezető ereje. Franciaországot nevezhetjük nemzetállamok, bár délen és a nyugati megyékben roppant erős a lokális kötődés: egy marseille-i vagy vendée-i polgár franciasága nem mérhető Strasbourg vagy pláne Párizs lakosaiéhoz. Valójában a katolicizmus az, amelyik kohéziós erőként összetartja az országot. Ilyen értelemben a francia-német kiegyezés egy nagykeresztény koalíció alapján jött létre, ez azonban távolról sem nemzetállami meghatározottság. Portugália meglehetősen intakt, politikai identitása alapvetően ibér, az emberek hétköznapjait viszont a tengermelléki életforma hatja át.
Spanyolország 17 autonóm tartomány közössége, himnuszának szövege sincs.
Olaszországra kár szót vesztegetni: nem csak észak és dél között van mind a mai napig kiáltó ellentét, de például egy szicíliai ember nem nézi jó szemmel, h a lánya Calabriába megy tanulni. Svájc három régió, három nyelv, és identitását a minden európai ügytől való távolmaradás alakította ( igen sikeresen).
Osztráknak lenni alighanem egy egykor volt nagyhatalmi státusz utáni sóvárgást jelent. A saját vezetéssel létrehozandó német egység kútba esése, majd a kiegyezés, végül a Monarchia széthullása adott történelmi keretet az osztrák nemzeti érzés kialakulásának, ami aztán 1938-ban, a hitlerista csapatunk ausztriai bevonulása állnál érzett örömujjongásban kapott gellerti.
Mielőtt hazai vizekre eveznénk, vessünk egy pillantást Észak-Európára is. Mind Norvégia, mind Finnország a 20. század elején vált függetlenné. A térség meghatározó országai Dániai és Svédország, itt valóban erős közösségi identitások fejlődtek ki, mára azonban a skandinávság egyre inkább felülírja azokat. Norvégiában például nincsen orvosképzés, hiszen a svéd egyetemek be tudják fogadni a szomszédos ország diákjait is. A finn identitás pedig a svéd-orosz harapófogó szorításában nem nagyon tudott kialakulni, nyelvi elszigeteltségük és a nagyhatalmi szomszédság okán inkább a balti országokhoz állnak közel.
Közép-kelet Európa népei - kevés kivételtől eltekintve - kimaradtak a polgári nemzetállami fejlődés fősodrából. A Habsburg-birodalom népei etnikai, kulturális, esetenként vallási hovatartozás alapján iparkodtak meghatározni magukat, valódi nemzetállam a 20. század elejéig nem alakult ki. Csehország szerencsés földrajzi fekvése következtében történelme során végig meg tudott őrizni egyfajta különállást, finoman egyensúlyozva a Habsburg, porosz keleti szláv és magyar befolyás között. Érdekes módon, Lengyelország, amely modern kori történelme során szinte csak pillanatokig létezett egységes országként, igen határozott lengyel identitást őrzött meg. Ebben feltehetőleg igen nagy szerepet játszott a katolikus egyház, nem véletlen, hogy a régióban Lengyelország ápolta a legbarátibb kapcsolatokat a szintén mélyen katolikus Franciaországgal.
A térség többi állama a 19.-20. század fordulójáig nem létezett önálló államként. Magyarország ezeréves történelmének második 500 évét nagyhatalmak alávetettjeként vagy kétes értékű partneri kapcsolatban töltötte. Mohácstól Trianonig hazánk minden uralkodója külföldi volt, Magyarország, mint önálló entitás, 1920. június negyedikén jött létre. Hasonlóképpen a 40 évvel korábban, nagyhatalmi érdekek mentén létrehozott Romániához és Bulgáriához, nem az egy identitással rendelkező politikai közösség, etnikai hovatartozás vagy közös nyelv alapján alakultak ki az országhatárok. A Szlovéniától Koszovóig terjedő délszláv térség országai esetében a nemzetállammá válás véres háborúba torkollott. Paradox módon, a nemzetek Európájának legegyértelműbb tagja Görögország, amelyben a nemzeti identitás csaknem töretlen folytonosságot mutat az ókori Hellásztól, az oszmán megszálláson keresztül, mind a mai napig. Ám ez ugyanolyan elszigetelt jelenség, mint amilyen az albán, máltai, andorrai, liechtenstein államalakulat.
Mindezek alapján felvethető az a kérdés: van e harmadik út az egységes Európa - nemzetállamok európája dichotómiáján kívül. Úgy gondolom, hogy van. Ez a lokális Európa, a tengermelléki ( portugál, nyugat-francia, nyugat-belga); mediterrán (spanyol, dél-olasz, máltai); égei (görög-albán-ciprusi); balkáni, közép-európai; balti; skandináv; germán; frankofón; flamand és angolszász identitású népek Európája.
Elég önkényesnek tűnik, de az önkényes határkijelölés igazi európai érték. Valószínűleg irányíthatatlan lenne, tehát nem jelentene jelentős változást a mai helyzethez képest. De őszintébben, otthonosabban élnénk, és végre egyszer arra lehetnénk büszkék amik vagyunk, és nem arra, amik lehettünk volna.
