Végzős diákjaimmal beszélgettem angolórán. Az élet nagy kérdéseiről cseréltünk eszmét: szabadságról, elfogadásról, vallásról, beilleszkedésről és lázadásról. Nem voltunk túlságosan NAT-kompatibilisek, nem tettünk eleget az alaptanterv egyik fő előírásának: egyetlen árva szóval sem emlékeztünk meg a magyar nép történetéről és nemzeti identitásunk fontosságáról. Szó szót követett, egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy a bizalom és tekintély kérdéskörét boncolgatjuk. Diákjaim azon a véleményen voltak, hogy az a helyes magatartás, ha az ember megbízik azokban, akiket valamilyen szokásjog föléjük rendelt. A példájuk az orvos- páciens kapcsolat volt, úgy vélték: ha az orvos felír egy gyógyszert, azt be kell venni. Kérdésemre, hogy ugyanez a helyzet-e a tanár - diák kapcsolatban is, azt felelték, hogy feltétlenül: hiszen a tanár tudása tekintélyt biztosít számára. Például, mondta egyikük, engem is tisztelnek.

Elgondolkodtam. Vajon mi késztette ezt a diákat erre a meghökkentő kijelentésre? Talán az érettségitől való rettegés? Nem valószínű. C1-es nyelvvizsgája van valamennyiüknek, az érettségit csukott szemmel, hátrakötött kézzel is 90% fölött fogják teljesíteni. Valamilyen elvtelen, szolgalelkű gazsulálás a jobb osztályzat reményében. Csupa kitűnő tanuló ült körülöttem. Más ötletem nem volt, megkérdeztem hát tőlük. "Azért bízunk önben", mondták kifogástalan angolsággal, ."mert felsőfokú nyelvvizsgát szerzett nekünk!"

Azt válaszoltam, mert azt gondolom, hogy ez bár hízelgő, de nem érvényes állítás. Az, ha egy diák valamilyen eredményt ér el, nagyobb mértékben az ő saját munkáját dicséri, tanára csupán segíti, támogatja őt ebben. Lehetőségeket villant fel, javaslatokat tesz, segít eligazodni, de a munka dandárját nem ő végzi, hanem a diák. "Ha a tanár téved", kérdeztem, "ha évtizedes tudásra megkopott és nem tart lépést a mai kor információ-özönével, akkor mire mész a feltétlen bizalommal?"

Hát jó, mondták erre, akkor megvonjuk a bizalmunkat Öntől.

Szerencsére kicsöngettek, így nem tudtam elmondani nekik, hogy miért nem tetszett a válaszuk. Az, hogy ha feltétlen bizalmamat egy hivatalosan fölém rendelt személybe vagy intézménybe helyezem ( tanár, orvos, főnök, rendőr, hatóság ), majd az ő javaslatára azt megvonom tőle, az ugyanannak a problémának a két oldala. Ha az orvos gyógyszert rendel, megköszönöm, és otthon utánanézek, nincs-e valami olyan mellékhatása, ami számomra nem kívánatos. Ha házat építtetek, átnézem a terveket, hiszen én fogok abban a házban lakni a családommal. Nyilván nem a statikai méréseket és a talajmechanikát fogom felülbírálni, de a szobák méreteit, az ablakok stílusát, a lépcső borítását szeretném én magam meghatározni. Ha a főnököm olyan anyagot küld át nekem, ami hibás számítást tartalmaz és emiatt a cég veszteséget szenvedhet, szóvá teszem a következő értekezleten. Ha a rendőr túllépi a hatáskörét, a katonai ügyészséghez fordulok.

A tekintély nem olyan dolog, amit a diplomaosztó ünnepségen szerzünk meg, szüleinktől kapjuk ajándékba, vagy hatalmi erőszakkal tesszük magunkévá. Nem egy adottság, amit magunkra húzunk fehér köpeny formájában, vagy magunk elé toljuk katedraként.

Bizalmunkat pedig nem másokba kell helyeznünk, hanem önmagunkba. Felsőfokú nyelvvizsgátokat nem nekem köszönhetitek, mondtam volna nekik, hanem saját magatoknak. Annak, hogy tanultatok, vagy éppen annak, hogy ellógtátok az időt, és elsőre nem sikerült, és akkor ebből tanultatok és lám, másodszorra meglett a nyelvvizsga. Én szerkesztettem nektek a feladatokat, aztán otthon ültem és javítgattam a hibáitokat, igyekeztem megválaszolni a kérdéseiteket és szurkoltam nektek. Ez jó dolog, de ennél több szót nem érdemel. Bízzatok hát inkább saját magatokban, legyetek jóhiszeműek, de kritikusak a tekintéllyel szemben. Nem biztos, hogy az élet majd keblére ölel benneteket, de legalább nem lesz szégyellnivalótok sem.

Ezt mondtam volna nekik. De mire végig gondoltam, már becsöngettek, úgyhogy mentem a következő órára: egy kilencedikes gólya-osztályba. Erősen reméltem, hogy ők talán nem bíznak bennem.