Andalúziában nyaraltam. Mivel egyedül mentem, volt időm és módom töprengeni. Meg megfigyelni a spanyolokat, hogy hogyan is élnek ők. Főként, hogy nem is spanyolok, hanem andalúzok. Merthogy 1981 óta autonómok. Ami kevéssé köztudott, mert az autonómia legtöbbször Katalónia kapcsán ugrik be az embernek ( nekem ). Pedig a spanyol az egyetlen nép, amelynek nincsen énekelhető himnusza, azt csupán dúdolni lehet. A tartományokét bezzeg szöveggel együtt lehet harsogni. És ez mégsem vezet valamiféle nemzetiségi gőghöz, az andalúzok élik a maguk életét, és amennyire meg tudtam ítélni, nem foglalkoznak a többiekkel. Kétféle sör kapható: sevillai és córdobai. Büszkék a flamencójukra, de nincs minden sarkon táncklub. A szuvenírboltok nem tartanak dohánygyári munkásnőkről készített porcelán Carmeneket és egész Sevillában nem találtam borbélyt.
Azt elég nehéz felmérni, hogy jobban élnek-e mint mi, mert az öltözködésük igencsak egyszerű, bármelyik pesti külvárosban elvegyülhetnének. Az utcákon ott is gyakori látvány néhány menőbb autómárka, de a legtöbb ember középkategóriás autóval jár vagy biciklizik. Van náluk is néhány sztereotípia persze: a galíciaiak szegények, a madridiak nagyképűek, a baszkok meg a katalánok el akarnak szakadni, de ez mégsem napi téma. Pláne nem nemzeti sorskérdés.
Spanyolország ugyanis 17 autonóm közösségre oszlik. A széles önállósággal felruházott közösségek mindegyike rendelkezik saját parlamenttel és regionális kormánnyal. És így, ezzel a szabadsággal és öntudattal fogadják el a tartományok a spanyol politikai, nyelvi, kulturális dominanciát. A királyság intézményét is ideértve.
Autonóm emberek. Amikor a 43 fokos hőségben a szupermodern, szupergyors Sevilla-Córdoba-Madrid AVE expresszvonaton elromlott a légkondi, senki nem kezdett anyázni. Megjelent 3 kalauz ( akiknek amúgy semmi dolguk a vonaton, mert a jegyellenőrzés teljesen automatizált ) leszálltak, felvásárolták a córdobai pályaudvar ivóvíz- és műanyagpohár-készletét ( valószínűleg a saját pénzükből ), majd többször végigjárták a szerelvényt és mindenhol kijelöltek 1-2 utast, hogy az osszon szét poharakat és lássa el az utasokat vízzel. Közben néhány férfi körbevett egy kétségbeesett anyukát, aki újszülött kisbabája miatt bepánikolt, és közösen legyezgették szép, virágos legyezőkkel. Majd az 1 óra 40 perces utazás végén a kalauzok mindenkinek a lelkére kötötték ( tehát mindenkinek, egyenként, ismételten végigjárva a teljes szerelvényt! ) hogy hogyan lehet panaszt tenni a vasúttársaságnál, mert mindenkinek kárpótlás jár.
És végig mindenki nyugodtan, fegyelmezetten viselkedett ( semmi "spanyolos" heveskedés ), ami persze ragadós. Még az olyan lobbanékony utasok is alkalmazkodnak az általános derűhöz, mint jelen sorok szerzője.