Ööö…izé. a sólyom… vagy nem is, a turul. De végül is egyre megy. Valami magas bábu meg egy nagy szárnyú madár. Erről szól augusztus 20-a. Esetleg még új kenyér, alkotmány(!), tűzijáték. Felkészül: II. Szilveszter.

A magyar mondavilágot nem kötelező ismerni. Miként a magyar történelmet sem. A műveletlenség nem szégyen, ahogy a műveltség sem dicsőség. Adottság. szociális helyzet, iskolázottság kérdése. Ahogy az ízlés is. Van, aki ezt von Haus aus hozza, van, akinek ez nem adatott meg. Magánügy.

Kivéve, ha az ember ezt közszemlére teszi és  végigvonul a sugárúton. Ha ilyesmi ötlik eszébe, akkor még az is tisztességesebb, ha bevallja, hogy fingja sincs a dologról. Ahogy a közösségi médiában terjedő videón hallható: mit ünneplünk augusztus  20-án? „Kínos”, mondták néhányan, „de nem tudom.”

Persze, hogy nem. Hiszen ahogy a közelmúltunk története is hazug, összemaszatolt ál-magyarázatoktól hemzseg, ezeréves történelmünk, mondavilágunk, hagyományink értelmezése is kusza és átpolitizált. Csak a forma számít, az erős jelképek:  a kard, a korona, a madár, a zászló, a kereszt. És az általuk kiváltani óhajtott hatás: a hősi póz, a gigászi méret,  az égre emelt tekintet.

A giccs.

Lássuk be: ha felharsan egy önsajnáltató szövegű dal és lengenek a zászlók, ugyan kit érdekel, hogy István kegyetlen gyilkos (is) volt; hogy azt a Koppányt végeztette ki, akinek egyetlen bűne a hagyományhoz való hűsége volt; hogy szentté az a László avatta, akinek a nagyapját – saját unokatestvérét ő maga vakíttatta meg! Hogy a turul ősi pogány jelkép, azokra emlékeztet, akiket István tűzzel-vassal irtott a kereszténység nagyobb dicsőségére!

Nemcsak a múltnak kútja mélységesen mély, hanem az ostobaságé és gátlástalanságé is. Csodálatos, és méltó módon megőrzendő ősi kultúránk tárháza a végtelenségig kizsigerelhető, és rózsaszín mázzal leöntve körbehordozható. A csodaszarvas, Attila hármas koporsója, Árpád pajzsa vagy  Lehel kürtje. De az igazán vagány propaganda még cinikusabban is eljárhat: akármilyen hülyeséget ránk tukmálhat, ha kellően magasztos, sírnivaló, és cukormázzal van leöntve.

Hát az ég szerelmére, ne hagyjuk! Nézzünk magunkba: mi történt itt, ebben a hazában a múltban? Mit érzünk máig hatóan érvényesnek a történelmünkből? Mire vagyunk büszkék? Milyen hagyományokat ápolunk őszintén, nemcsak a szuvenírboltok kirakatában, de a mindennapjainkban is?  És ha megtaláljuk a válaszokat ezekre a kérdésekre, akkor nem lesz szükségünk arra, hogy a politika guruló madarat és festett bábut toljon a képünkbe, magunktól fogjuk díszbe öltöztetni a szívünket. Az lesz majd az igazi ünnep!

Addig viszont maradnak az égre emelt tekintetek és az onnan fejünkre hulló, kiégett petárdák.