Az MTA Trianon100 kutatócsoportjának múlt héten közzétett kutatása szerint a megkérdezettek 94%-a tartja igazságtalannak a trianoni békeszerződést. Ugyanakkor csupán 7%  tudott válaszolni arra a kérdésre, hogy mi is történt 1920. jünius  negyedikén. ( Lásd a Partizán június 3-i adását  https://www.youtube.com/watch?v=pWO8GSfsZTI&t=9s )

2010 óta június 4-e a nemzeti összetartozás napja. Ehhez többféleképpen lehet viszonyulni. Ez a bejegyzés most megpróbálja a racionalitás oldaláról megközelíteni ezt a közel sem egyértelmű emléknapot.

Június 3-án az Eleven Emlékmű csoport tartott egy online beszélgetést Trianon kapcsán. Ezen meghívott vendégként egy marosvásárhelyi újságíró is részt vett. Azért erre hivatkozom, mert ő - mint a határontúli magyarság része, ugyanakkor mint Magyarországon tanult értelmiségi, kellően autentikus forrás ahhoz, hogy támpontul szolgáljon a kérdés tárgyalásakor.

Azt állítja, és én egyetértek vele, hogy Trianon valójában nem június 4-én történt, ez a nap csupán betetőzése volt egy hosszú folyamatnak. A kezdeteket nehéz pontosan megállapítani, valamikor legkésőbb a reformkor környékéről datálódik az a nemzetiségi feszültség, amely végigkísérte az egész 19. századot,  majd egyre fokozódott a 20. század elején, elérkezett 1920-ba és velünk van mind a mai napig. Az a tény, hogy sem a 48-as forradalom, sem a 67-es kiegyezés és a dualista állam létrehozása nem vette figyelembe a Habsburg-birodalom, később Az Osztrák-Magyar Monarchia területén élő nemzetiségek érdekeit, sérelmeit, szándékait, jelentős mértékben hozzájárult azokhoz a zendülésekhez, amelyek az 1918 és 1920 közötti időszakot jellemezték. A teljes magyar uralkodó osztály felelőssége az, hogy elsősorban a Felvidéken, kisebb mértékben a Partiumban és részben a Délvidéken -  főként Bácskában a helyi feudális uralkodó osztály testesítette meg a magyar primátust, és égette bele a szlovák, a román és a szerb nép tudatába az alárendeltség érzését. És mindezt azért, mert úgymond a magyarság az egyetlen államalkotó nemzet.

Amikor az első világháború második felében egyre világosabbá vált, hogy aMonarchia fel fog bomlani, a később elcsatolt országrészekben helyi nemzetiségi lázadások törtek ki. A közigazgatás szinte teljesen megbénult, a falvak és községek lakossága nem fogadta el a magyar elöljárók fennhatóságát, ráadásul a háborús harcterekről érkező cseh és szlovák, illetve román katonaság jelentés túlerőben volt a magyar haderővel szemben. Az Osztrák-Magyar Monarchia belső határai átjárhatóvá váltak, a Magyar Királyság egyes területeire úgymond idegen csapatok vonultak be, és helyenként saját közigazgatási szerveket is létrehoztak. Amikor aztán a háború befejeztével meg kellett húzni a demarkációs vonalakat, az antant hivatalnokai  nyilvánvalóan a meglévő állapotokat vették alapul. Az őszirózsás forradalommal hatalomra került Károlyi Mihály tehetetlenül nézte az erősödő és egyre elszántabbá váló nemzetiségű mozgalmakat. Amikor megindult a román támadás Magyarország ellen, már a Forradalmi Kormányzótanács volt hatalmon, amely ugyan ( egyébként egyedül az egymást váltó kormányok sorában) felvette a harcot a diadalmasan előrenyomuló román hadsereggel, de kudarcot vallott. És hiába hangoztatják egyes történészek,  hogy a Szegeden alakuló Horthy-hadsereg bezzeg milyen derekasan verte vissza a románokat, valójában akkorra már létrejött az az egyezség, amely a románokat a későbbi határok mögé rendelte vissza, és Horthy Miklósnak csupán annyi dolga volt, hogy minden összecsapás nélkül ezeket az adminisztratív intézkedéseket foganatosítsa. 1920. jünius negyedikén aztán néhány politikus egy kastélyban aláírt egy szerződést, de az igazi történet nem akkor és nem ott zajlott, hanem itt, Közép-Európában és mintegy száz évvel Trianont megelőzően.

Tartozásunk tehát tetemes. Egyrészt tartozunk azoknak az egykor velünk élő népeknek, akiket hosszú időn keresztül elnyomtunk és azt harsogtuk a fülükbe, hogy a magyar primátus - vagy csúnyább szóval - a magyar felsőbbrendűség az egyetlen érvényes szabályrendszer; aki nem fogadja el, az pórul jár.

 Tartozik viszont a Kárpát-medencében élő számos nemzetiség a magyaroknak, mert mind a Délvidéken, mind román területen ( a Felvidéken kisebb mértékben ) szörnyűségek történtek, és ezzel nekik szembe kell nézniük.

Legfőképpen azonban önmagunknak tartozunk azzal, hogy végre számot vetünk a múltunkkal, szembenézünk a hibáinkkal, és elismerjük, hogy bizony tartozásunk van szomszédainkkal szemben.

 Hogyan lehet a tartozást rendezni? Semmiképpen sem úgy. hogy a múltba révedve, giccses emlékműveket emelünk, és adjuk a sértődöttet, akivel már megint elbánt a balsors. Az emlékezetpolitika nem arra való, hogy sírva vigadjunk a múlton; arra sem, hogy minden, ami a múltban történt, feledésbe merüljön. De arra Igenis való, hogy szembenézve hibáinkkal, és felismerve erényeinket, megbeszéljük az összes érintettel -  Burgenlandtól Marosvásárhelyig, hogy ki hogy élte meg az utóbbi 200 évet. És ha ezzel végeztünk, akkor talán megadatik nekünk, hogy egy új Közép-Európát építsünk fel. Immáron együtt. Leróva összes tartozásunkat, talán megélhetünk egy hiteles és érvényes összetartozást, mondjuk június negyedikén. Vagy bármikor. Mindig.