Mit is jelent valójában a disztingválás? Vagy hogy szavainknak megvan a maguk aurája? Ha kimondok vagy leírok egy szót, nem csak annak jelentésével, tehát a szótár szerinti meghatározásával kell tisztában legyek, hanem azzal a politikai-társadalmi környezettel is, amelyben az adott szó megjelenik.
Amikor Orbán migránskérdésről beszél, használ egy kifejezést, amelynek önmagában van értelme. A migráció vándorlást jelent, ennek a szónak számos jelentése van: a népvándorlástól elkezdve, a társadalmi felemelkedésen keresztül egészen a jelenkori nagytömegű népességmozgásig. Az a társadalmi-politikai környezet viszont, amelyben Orbán ezt a szót használja, eltorzítja és más irányba tereli a szót, így üzenete a következő lesz: gyűlöld az idegent, mert más mint te vagy, veszélyt jelent számodra, ezért szavazz rám! Angela Merkel szóhasználatában a Wilkommenskultur egyet jelent Németország második világháborús bűntudatával, annak máig tartó - és igen felemásan feldolgozott utóhatásával.
Budapest egyik főpolgármester-jelöltje, Puzsér Róbert, gyakran elmondja, hogy a 90-es években felbukkanó – Csurka István, Szabó Albert, Bácsfi Diána személyéhez köthető, a rasszizmust a szólásszabadság részének tekintő - megnyilvánulásokat az SZDSZ démonizálta és ezzel valójában ő hívta életre a mai szélsőjobbot. Ahogy a píszí-kultúra és a Me too-kampány is – szerinte - valamiféle ultraliberális háttérhatalom ármánya.
És valóban némi joggal vethető fel az értelmiség - tehát a teljes értelmiség felelőssége a rendszerváltás környéki ideológiai csatározások helyes kezelésében. Akkor is hiányzott, ma is teljesen hiányzik a már említett, és mindannyiunk jövőjét súlyosan érintő kérdések érvek mentén történő megbeszélése, a vélemények történeti-politikai kontextusba helyezése.
Archimedesz-szel szólva: minden társadalomba mártott szó annyit ér, amennyit az általa kiváltott attitűd, indulat súlya nyom a latban.
Szavaink igen alapos és mélyre ható értelmezése azonban rendkívül időigényes, tájékozódásra, művelődésre van szükség, valamint arra, hogy a szavakat különféle értelemben használó emberek szóba álljanak egymással. Sajnálatos módon azonban a hétköznapokban kevés embernek nyílik módja arra, hogy szabadidejének tetemes részét szocio lingvisztikára fordítsa. Az értelmiségi elit pedig különböző zavaros nézetrendszerek alapján rendeződik táborokba, ahol az úgynevezett értelmiségi diskurzus kizárólagos célja a saját értelmezés érvényességének hangoztatása.
Úgy gondolom, sokkal inkább konkrét ügyekre kellene fókuszálni, a mindannyiunkat érintő és foglalkoztató kérdéseket szakmai alapon kellene megbeszélnünk egymással, véleményünket érvekkel kellene alátámasztani, fittyet hányva arra, hogy mások minket kényszeresen valamilyen absztrakt csoportba sorolnak be.
Európa jövője szempontjából mind a nemzeti identitás, mind a menekültválság, vagy a klímaváltozás, a kultúrák közötti kommunikáció hitelesen és higgadtan megbeszélhető. Pontos szavakra és jó szövegértési készségre van csupán szükség. Ha azonban a nemzetek feletti Európát liberális címkével látom el, avagy az erős nemzetek Európáját nacionalistának bélyegzem, zsákutcába jutok.
Igaz ugyan, hogy - Rejtő Jenővel szólva - nem lehet minden pofon mellé egy közlekedési rendőrt állítani, szavaink mellé, ha rendőrt nem is, közlekedési táblákat azért elhelyezhetünk. Ezt a fajta népművelő szándékot is többnyire a rendszerváltó értelmiség nyakába varrják. Aki tehát szereti a könnyű válaszokat, most megnyugodhat. Bonyolultabb a kérdés hogyha azt vettük fel, hogy van-e az értelmiségnek bármilyen szerepe általában - és a rendszerváltás utáni Magyarországon különösen?
Azt gondolom, igen. Az oktatásban rejlik az a lehetőség, hogy a felnövekvő generációkat érzékennyé, fogékonnyá tegyük közelebbi és távolabbi környezetünk bonyolult problémáinak a megértése iránt, és ragaszkodjunk hozzá, hogy a szavak, amiket olvasnak, tőlünk hallanak, majd pedig saját maguknak formálnak olyan gondolatokat fejezzenek ki, amelyek értelmével tisztában vannak és amelyekért felelősséget tudnak vállalni.
