Olvasom a tolerancia úgynevezett baloldali kritikáját, és egyre kevésbé lepődöm meg azon, hogy az úgynevezett jobboldal irányából ugyanazok a frázisok szólnak. A  tolerancia, ahogy a vele gyakran egy kontextusban emlegetett politikai korrektség, részint a politikai passzivitás, a közéleti cselekvéstől való elfordulás szinonimájaként szerepel, részint pedig a szólásszabadság dogmatikusan értelmezett ellenpontját jelöli. Ami az egész dologban a legelgondolkodtatóbb, az indulatos megközelítés, az az elemi felháborodás, amely véleményem szerint méltatlanul éri ezt a jobb sorsra érdemes világlátást. Az egyik vélemény szerint a tolerancia abból indul ki, hogy azok, akik nem olyanok, mint én vagyok; én - tehát a középen álló, az etalont képviselő többség, azok nyilvánvalóan mások, és ez dehonesztáló rájuk nézve, hiszen  én magamhoz képest tőlem eltérőnek minősítem őket. Ezzel tehát őket - kimondva vagy kimondatlanul magamnál alacsonyabb státuszba helyezem. Ráadásul ezzel magamat egyfajta kulturális hérosznak állítom be, én vagyok az, aki neveltetésemnél, olvasottságomnál, kulturális fölényemnél fogva annyira felvilágosodott ember vagyok, hogy hajlandó vagyok a nálam kevésbé értékes embertársaimat is magammal egyenrangú embernek elismerni. Ezzel a magatartásommal ugyanakkor felmentem magam az alól. hogy az ő valós problémáikkal ténylegesen foglalkozzam, beleéljem magam a bőrszíne miatt megalázott, női vagy gyermeki mivolta alapján zaklatott. nemi identitása alapján szegregált, fogyatéka miatt hátrányt jelentő helyzetébe, és aktív politikai cselekvésre szánjam rá magamat.

A másik közkeletű vélekedés szerint a politikai korrektség valójában a szólásszabadság korlátozására irányul, ami engem megfoszt attól a szabadságtól, hogy a cigányt cigánynak, a négert négernek, a buzit buzinak, a migráncsot migráncsnak nevezhessem. Ráadásul mindkét értelmezés feltételez, sőt evidenciaként kezel egy titkos háttérhatalmat, amely ezzel a tolerancia-kurzussal, píszí hadviseléssel valójában a szabad világot fenyegeti és mint ilyen, ugyanabba a táborba tartozik, ahová a neoliberális, globális, nagytőkés banki spekuláns, imperialista söpredék.

Mint minden hazugság, ezek az érvek is tartalmaznak némi igazságot, hiszen hazudni úgy igazán hatásos, hogy fogom az igazság egy elemét, mint egy csipet lisztet és hozzáteszem az értelmezés kovászát, amitől aztán az egész tészta szép nagyra dagad. Miről is van szó? A másság elfogadása nyelvészeti szempontból persze jelentheti azt is, hogy valaki nem egyenértékű, nem egyenrangú velem, de jelentheti azt is, hogy csupán nem azonos velem. Ebben az értelemben tehát más az, aki nem én vagyok. Valójában helyesebb lenne a sokféleség, a sokszínűség elfogadásáról beszélni. Meggyőződésem, hogy mindenki, aki toleránsnak vallja magát, ezt a jelentést tekinti érvényesnek. A hangsúly azonban a kifejezés második elemén van: az elfogadáson. Ez fejezi ki azt a világlátást, és egyszersmind azt az attitűdöt is, hogy a másik embert olyannak fogadom el, amilyen; nem minősítem. nem hasonlítom se magamhoz, se máshoz. És csakugyan nem feltétlenül teszek lépéseket azért, hogy a helyzetét megváltoztassam, ilyen értelemben tehát passzívan állok hozzá, de nem azért, mert elutasítom a cselekvés gondolatát, hanem pusztán azért, mert nem egy politikai programot hirdetek, hanem csupán a világban elfoglalt helyzetemet határozom meg.

A szólásszabadság korlátozása szintén valós érv, feltéve hogy szólásszabadságon azt értjük, hogy mindent és bármit, ami eszembe jut, gondolkodás és mérlegelés nélkül - tehát szabadon kimondhatok. Szabadságom van, engem sem tapintat, sem illendőség, sem empátia, sem a társadalmi környezet nem korlátozhat, azt csinálok, amit akarok, ez itt az én hazám, az alkotmány biztosítja a jogaimat, eb ura fakó.

A szavak azonban nem csupán betű- és hangsorokat jelölnek. Többrétegű jelentésük, erejük, sőt hatalmuk van. Nem mindegy, ki mondja, hol mondja, kinek mondja, mikor mondja, hogyan mondja vagy írja őket. Lehet, hogy van olyan ország, ahol a szavaknak egy jelentésük és a teljes lakosság számára egyértelmű kontextusuk van. Ha létezik ilyen ország, jó lenne ott élni.

Magyarország nem ilyen ország. Itt a szó könnyedén válik az agresszió eszközévé. Itt vannak jó páran olyanok, akik úgy gondolják, hogy ők vannak a helyükön, otthon a hazában, és rajtuk kívül mindenki más:  tehát lenézhető és megvetendő. Ha pedig hatalomhoz jutnak - legyen az egy ügyintézői helpdesk, egy ellenőri karszalag, hivatali pozíció -, nem restek használni a szó fegyverét. Intoleránsnak, politikailag inkorrektnek lenni menő dolog. Ezért és egyelőre csak ezért érvényes a tolerancia és a politikai korrektség. Jobb híján.