Meghalt Esterházy Péter. A számos emlékező írás között feltűnt egy Pozsonyi Ádám névvel jegyzett rövid szöveg. A szerző, akit a Blikk "Esterházy írótársa"-ként említ, a tegnap elhunyt írót ritka kártékonynak és felettébb unalmasnak tartja. Beköszöntő mondata szerint: "halottról igazat vagy semmit".
De mortuis nihil nisi bonum. Általánosan elfogadott értelmezés szerint: halottakról csupán jót ildomos mondani. Természetesen mindenkinek, így Pozsonyi Ádámnak is joga van a véleményéhez. Magánemberként, barátai körében kedvére hangoztathat tetszőlegesen ordas kijelentéseket, gyalázkodhat vagy böföghet. Punkzenekarát felhasználhatja a művészi önkifejezés sajátos megnyilvánulásának közegéül. Újságíróként takarózhat a sajtószabadság formális érvényesítésével.
De van itt néhány probléma.Az idézett latin mondás nem az igazmondásra szólít fel, hanem a kegyelet lelkiismereti parancsára vonatkozik. Ezzel, feltehetően, Pozsonyi Ádám is tisztában van. Amiben téved, az az, hogy úgy véli: igaza van. Nem. Nincs igaza. Nem is az igazat írta, hanem a személyes érzéseit, jelesül ellenérzéseit Esterházy Péterrel kapcsolatban, ahogy ezt korábban már Spiróval, Konráddal, Nádassal is tette. És önmagához képest decens modort választott, hiszen míg korábban pusztításra, vandalizmusra biztatta olvasóit, ezúttal ilyesmire nem vetemedett. Gondolom, most rendkívül büszke önmegtartóztatására.
Nincsen rá oka. Az élet tisztelete, a tolerancia, a megértés, a szabadság, a kegyelet - csupa olyan érték, amely előtt illendő meghajtani a fejünket, és - ha módunkban áll - ezek mentén alakítani saját életünket. Nem mindig sikerül, de legalább törekedni szokás rá. Pozsonyi Ádám nem törekszik erre. Nem erre törekszik. Ahogy 2009-es cikkében írja: "Erkölcsi gátlásunk ne legyen."
Az időzítés sem megfelelő. Frissen kiásott sírgödörnél nem káromoljuk az istent, függetlenül attól, hogy hiszünk-e benne vagy sem. Ady szifiliszéről, Kosztolányi kokainozásáról nyíltan beszélni ennyi idő elteltével már nem számít kegyeletsértésnek. Ha az ember nem érti Joyce-t vagy Cocteau-t, sznobizmus ennek ellenkezőjét állítani. Ha unalmasnak tartom, becsukom a könyvet és kész. Az idő el fogja dönteni, hogy én voltam-e igénytelen, vagy az alkotás volt-e fércmű.
Értem én persze Pozsonyi Ádámot. Mindenképpen eredetit, meghökkentőt akart írni, látva, hogy a közvéleményt sokkhatásként érte a halálhír. Stílusos lehetett volna valami esterházysat írni, mondjuk pamfletet; netán kritikát,a Hasnyálmirigynaplóról - de ehhez valószínűleg nem elég tehetséges.
Márpedig a stílus fontos. Tudni kell, mikor mit lehet és kell mondani. Aki meg írásra adja a fejét, tudjon bánni a szavakkal, és legyen füle arra, hogy szavai milyen és mekkora visszhangot keltenek az olvasókban. Hogy milyen az a közeg, amelyben ő azt a felelősséget veszi magára, hogy gondolatokat fogalmaz meg és közvetít.
És éppen ez az, amitől tartok. Hogy vajon a közeg, amelyben élünk az ilyen nemtelen és alantas hangnemre fogékony-e, vagy képes-e tisztelettel adózni egy embernek, akinek a műveit esetleg nem érti, nem szereti. Mert ha Pozsonyi Ádám hívei alkotják a hangadó és hangzó többséget, akkor hamarosan szemétre kerülnek az általuk magyarságtól idegennek tartott művek, és adandó alkalommal azok írói és olvasói is.
Tudom, hogy bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá. De sajnos úgy látszik, egyre többen választják a szint alatti létet, és süllyednek. Süllyedünk.