Amikor megvettem ( megkaptam? ) első asztali magnómat - mi deck-nek hívtuk -. mérhetetlen örömérzés kerített hatalmába. Gyönyörű volt, tiszta hangon szólt, két kazettát lehetett belehelyezni, ráadásul 2 db böhömnagy hangfal is járt hozzá. Amikor bekapcsoltam, színes fények villództak a kijelzőjén és ami a fő: teljesen az enyém volt.

Aztán egy nap elromlott. Szerelőhöz vittem, aki a szemem láttára szerelte szét, hogy megvizsgálhassa. Alig mertem odanézni, úgy éreztem valami rituális élveboncolás készülődik. Végül mégsem álltam meg és odalestem.

Egy üres dobozt láttam, aminek az egyik sarkában volt valami fura kis izé, huzalok meg ilyen forrasztott dolgok, és a mester egy csavarhúzóval babrált ott valamit. A készülék persze megjavult, sőt azóta is kitűnően szuperál, bár már jó ideje feléje sem néztem. De tudom,hogy ott van a helyén, továbbra is az enyém és nem szeretem kevésbé attól, hogy tudom, mi rejlik benne.

Hőseimmel is így vagyok. Attól, hogy Nagy Imre hajdanán csekista volt meg természetesen moszkovita kommunista meg padlássöprő, attól ő még nem lesz kevésbé mártír. Malétertől rettegtek a katonái, ő maga kezdetben a Rákosi-rendszer fennmaradásáért harcolt - és? Akkor már nem is jár ki neki - meg a többieknek - a tisztelet? Dehogynem. Sőt: az én szememben így és csakis így méltók a tiszteletre! Ha a helyükre tesszük őket emlékezetünk polcain és úgy élünk együtt velünk, mint múltunk egy-egy darabjával. Néha rájuk nézünk, kissé leporoljuk őket, elmosolyodunk vagy sóhajtunk egy picit és megyünk tovább. Hiszen úgyis, így is, a miénk.

Mint ahogy - merész ugrást téve - miénk a magyar fociválogatott is. Attól, hogy tisztában vagyunk valós képességeivel és a nemzetközi labdarúgásban elfoglalt helyével, még örülhetünk az EB-n eddig mutatott játékának. De az utcákon vonulni, jelszavakat kiáltozni, a közlekedést akadályozni szükségtelen. És persze nem arról szól, aminek látszik. Nacionalizmusról, gőgről, a gondolkodás hiányáról, az indulatok szabadjára engedéséről szól. Évszázados kuruc hagyományt elevenít fel: Eke Máté járt túl a labanc ezredes eszén a siklósi vár tövében. Csak remélni tudom, hogy nem sorsolódunk össze Romániával, mert ha mégis, és esetleg győzünk, akkor éjjel már kolozsvári bevonulásunk rigmusaitól lesz hangos az utca. És már hallom a stadionmániás páciens gúnyos nevetését: na ugye! Hát mégis megérte! Nem volt hiába!

Szóval innen üzenem a Párizsba költözött ideiglenes kormánynak: nem ezen múlik! Sokkal inkább oktatáson, egészségen, élhető életen és még egy sor igazán lényeges dolgon múlik... mi is? Nem túl sok. Csupán az életünk, gyermekeink élete, a hazám sorsa.

Örülni lehet csöndben is. Petárdák és jelszavak nélkül. Szeretteinket sem pajzsra emelve ünnepeljük és hibáik, gyöngeségeik dacára - vagy inkább: azokkal együtt fogadjuk el őket. Olyannak, amilyennek.

Hiszen sikereik, kudarcaik egyaránt a miéink is.