Nyilvánvalóan Budapest az oka mindennek. Itt teremnek a gonosz politikusok, itt gyülekeznek a bankvezérek, hogy megsarcolják a népet, de ide fészkelték be magukat a liberális-bolsevista tuggyuk-kik, hogy kelés legyenek a nemzet testén.

Nincs mese: Budapest leszerepelt. Útjait be kell szántani, fontosabb épületeit át kell helyezni, ligeteit le kell tarolni és az egész cugehört be kell olvasztani az igazi magyar rögvalóságba: a magyar pusztába. Ott aztán a talajgyökér, a turulmadár és a focipályák szentháromságának révületében újra összeborulhatunk mindahányan és üdvözült mosollyal tekinthetünk föl a magosba, ahol dicső királyunk áldón terjeszti ki karját mifölénk.

Vagyis csak szeretné kiterjeszteni. A pusztában ugyanis pont az a nagyszerű, hogy nincsen hová föltekinteni. Akik a rónák végtelenjét járják tudják, hogy ottan a tekintet előre-hátra, esetleg körbefuthat, de fölfelé nemigen. És ennek számos előnye van. Nem kell fákat kivágni, mert nincsenek fák; ami növényzet akad, azt simán ki lehet húzni a homokos talajból. Mélygarázsra sincs szükség, mert a táltos paripa jól elvan a szabadban. De a legnagyobb előnyt az jelentené, hogy a királynak nem kell felköltöznie a várba, mert hiszen vár sincsen. Nem tudja büszkén körbehordozni a tekintetét, hacsak nem messzelátóval. Mi pedig rá fogunk érni pár egyéb dologra. Észrevesszük tán a szomszéd falu tornyát, meg az embert, ki amott a kendert áztatóba hordja. Nem kell majd a naptól hunyorogva felnéznünk a hegyre, ha a királyt akarjuk látni, mert hát ugye hegy sincsen.

Meg aztán ki a fene akarja látni a királyt! Bőven elegendő lesz a tudat, hogy valahol az alvégen lakik egy kalyibában, ott mindjárt a műfüves-fűthető focipálya mellett, egyedül üldögél a tribünön, és koronás fejét lehajtva lopott pénzét számolgatja. Ha meleg nyári napokon mégis vetünk felé egy futó pillantást, jól tudjuk, hogy ő csak egy fényes délibáb.

Olyat meg már sokat láttunk.