Lehet vitatkozni azon, hogy Európa egy, az Egyesült Államokhoz hasonló szövetségi állam legyen, vagy inkább nemzetállamok laza konglomerátumaként szervezze meg önmagát. Ezzel összefüggésben lehet Brüsszel-párti, vagy Brüsszel-ellenes véleményeket hangoztatni. Én inkább az első álláspont felé hajlok, mert az utóbbi közel két évszázad konfliktusainak, háborúinak és értelmetlen öldökléseinek java része a nemzetállami gondolat érvényesítési kényszerén alapult. Szívesen élnék egy határok nélküli Európában, ahol nem attól leszek valamilyen, hogy dacosan különbözni vágyok másoktól, hanem attól, hogy egy nagy közösség tagjaként a magam sajátos látásmódjával, nyelvével, ízeivel viszek új színt bele.

Csakhogy ebben mi magyarok sajnálatos módon nem vagyunk kompetensek. Magyarország egyszerűen kihagyta ezt a szakaszt. Abban a történelmi korszakban - a 18. század végétől a 19. század végéig - , amikor az európai országokban ez a folyamat lezajlott, hazánk a Habsburg-birodalom, majd az Osztrák-Magyar Monarchia része volt, számos más etnikummal egyetemben. Nemzetállami státusba 1920. június 4-én kerültünk, hosszú évszázadok után először függetlenné válva. Magyarország etnikailag nagyjából egységes lett ( és a numerus clausus szeptemberi bevezetésével az egyetlen megmaradt jelentős kisebbség megszüntetésének folyamata is kezdetét vette ). Erre a napra azonban nem nemzetállami büszkeséggel szokás tekinteni, hanem a balsors, a diktátum keltette sértettség érzetével. Amiben sok igazság van, hiszen területi és népességi veszteségek értek bennünket, szétesett a gazdaság, megszűntek a megszokott közlekedési útvonalak, satöbbi. De végre nem vegyültek közénk rácok, tótok, oláhok, és a labancok is csak egy nemlétező császár képében jelentek meg. Szabadok lettünk és függetlenek.

Aztán kiderült, hogy ez nem fenékig tejfel. Hogy puszta irredentizmusból, sovinizmusból nem lehet nemzetállamot építeni. Hogy az önállóság nem csak annyit tesz, hogy lobogó zászlók előtt hangzatos szavakat dörög a politikus. Hogy adódhat válságos helyzet, amire érvényes választ kell találni. Amikor reálpolitikusnak kell lenni.

Ez pedig nem egyszerű mesterség. Tapasztalatra, józan mérlegelésre, bölcs belátásra van szükség hozzá: csupa olyan erényre, amellyel mi  - történelmi okokból  - nem rendelkeztünk. Visszanyúltunk hát oda, ahol otthon éreztük magunkat: a mesék birodalmába. A szentkorona, a háromtenger, az árpádsáv, a vérszövetség, a turulmadár, az aranyos szegelet álomvilágába. Emese álmába. És kiderült, hogy ez megy nekünk. Ebbe pompásan belefér a kiválasztottság tudata, a magyar virtus, a sírva-vigadás.

Lássuk be: törzsi nép vagyunk. Harcosaink védik a gyepűt, asszonyaink fiakat szülnek nekünk, vezérünk hófehér paripát táncoltat a jurtája előtt. Nincs is ezzel semmi baj. Csak ahhoz az egy kérdéshez nem tudunk hozzászólni, hogy mi legyen Európával. Ez nem a mi dolgunk.Szívesen átugrunk némi nyilazásra meg fosztogatásra, de a kontinens sorsa túl rágós falat minékünk. Mi nyereg alatt puhított húson szeretünk élni.