Úgy gondoltam, itt az ideje, hogy én is leírjam a véleményem az úszószövetség körüli botrányról. Olvasgattam a sok cikket, hozzászólást, Néztem, ahogy Hosszú összetépi milliomos szerződését, hallgattam Gyárfás magyarázatait, aztán nekiültem. De a mondatok nem akartak formát ölteni. Végül rájöttem, hogy mi a baj.

Nem erről akarok írni. Részint azért mert már valami hasonlóról írtam pár sort korábban ( ld. a 2015. június 23-ai bejegyzést ), részint pedig azért, mert nem ez az, ami érdekel. Nem érdekel, hogy az úszónő kire haragszik, sem az, hogy ki mennyit síbol el a közpénzből vizes világbajnokság ürügyén. Nem az én dolgom, hogy a sztáredző vizes papuccsal veri a bajnok kezét, ha az nem az előírt tempóban úszik. Nem látok bele, mert nem nekem csinálják a cirkuszt, hanem egymásnak. Ott fent történik mindez, ugyanabban a magasságban, ahol politikusok hajolnak össze, ahol milliárdos tolvajok risztelnek a szajrén, ahol cenzorok méricskélik, hogy mikor hány igazság-morzsát hullajtanak a plebs asztalára. Ahol a sportot üzletnek, érdekharcnak, ideológiai fegyvernek használják.

Nem fogok nekiállni bizonygatni, hogy de pedig én szeretem a sportot ( szeretem ), meg hogy én is sportolok ám ( sportolok ), egyszerűen azért, mert nem szorul bizonyításra. Elnézve némelyik sportvezetőt, inkább nekik kéne bizonygatni, hogy tudják, mi az, amit irányítanak. A wikipédia szerint " A sport meghatározott célú mindennapos tevékenység, a mindennapoktól különböző környezetben. ... A sport kifejezés az angolba származott francia „desporter” (mulatságoknak élő) szóból származik." Nos, ez az, ami érdekel. És akkor most "coming out"-olok egy jót: én bizony szeretek a mulatságoknak élni! Kövezzetek meg, vessetek egy feneketlen úszómedencébe: akkor is vállalom az identitásomat! Úgy gondolom, az életet a maga teljességében csakis így érdemes élni. Nekem mulatság a munka, a család, az olvasás, a zene, a beszélgetés, a sport. Csak Magyarországon a sport  nem mulatság. Nem tréfadolog, hanem vagy nemzetmegtartó erő, vagy állami propaganda, vagy miniszterelnöki elmebaj. A történelmi identitás alapeleme, viszonyítási pont, ahol csak a verseny, a győzelem számít, és ahová önteni kell a pénzt, hiszen ez nemzeti ügy, hazafias tett.

Nem. Nem az. A sport az egészségről, a mozgásról, az egyedül vagy csoportosan végzett szórakozásról szól. Ahogy az iskolában is testnevelés óra kellene legyen ( igen, akár mindennapos formában is! ), és nem sportfoglalkozás. Ahol a suta mozgású lány és a kövér fiú is jól érzi magát, mert nem sportedzők trenírozzák arra, hogy versenyeket nyerjen, hanem lelkes - és a tananyagot maguk is elvégezni képes testnevelő tanárok oktatják. A közpénzt pedig nem a profi sportolókra kéne herdálni, nem olimpia után kellene ácsingózni, hanem mindenki számára elérhető és megfizethető teniszpályákat, bringautakat, nyilvános uszodákat, kosárpályákat lenne jó építeni. Az iskoláknak pedig tornatermekre lenne szüksége, nem csupán kormányzati nyilatkozatokra. Az élsport támogatása lehet költségvetési kérdés egy olyan országban, ahol van működő  gazdaság. De simán be lehet vonni a magántőkét is, ha befelé iparkodna az országba ahelyett, hogy kifelé menekülne.

Az élsportolók a felkészülésük jelentős részét külföldön végzik. Jobbak a körülmények, megfelelőbb a hangulat, vagy más egyéb miatt. Nem tudom és nem érdekel. Az ő életük, az ő dolguk. Elég sokat áldoznak be azért, hogy elérjék céljukat. Nem a nemzet hősei, a régi dicsőség újraélesztői - nem bálványok. Emberek, akik felteszik az életüket egy ügyre. Sikeresek akarnak lenni, így remélik elérni a boldogságot. Őnekik az a mulatság, hogy gyermek- és fiatalkorukat edzéseken és versenyeken töltik. Aztán lesz, akinek a himnusz szól és lesz, aki sérülésekkel fog bajlódni. Mindenki a saját életével sáfárkodik, tehetsége, ereje, kedve szerint. Legyen ő egy művész, egy tudós, egy nyomozó vagy egy pék. Vagy bármilyen hivatás űzője. De nem a magyarság fáklyavivője, vagy - ha netán ki meri mondani a véleményét - nem nemzetáruló. Ha elér valamit, joggal lehet büszke magára. És aki úgy érzi, persze nyugodtan lehet büszke rá.

Mi többiek pedig hadd éljünk a magunk mulatságainak!