A multikulturalitás nem opcionális. Valami vagy az, vagy nem az. Európa speciel az. Itten kérem számos kultúra él immár vagy másfél ezer éve. gall, ibér, kelta, makedón, szász, finnugor, latin, gót - bocs, ha kihagytam valakit. Ezek mindenféle államokba rendeződtek és nekiláttak lerakni a feudalizmus alapjait. Ennek során mindenfélére sor került: volt egyházszakadás meg járvány meg reneszánsz, háborúk és zendülések - egyvalami viszont szerintem soha nem került szóba.

Hogy Európa az valami külön entitás. Sem a német-római császároknak, sem a Habsburgoknak nem sikerült. A katolikus anyaszentegyház ugyan böcsülettel iparkodott páneurópai eszmerendszerré válni, aztán jött a reformáció. Még Napóleon tett egy bátor kísérletet, de aztán beköszöntött a 19. század és lőttek az egésznek. Ha jó messziről nézünk rá a térképre, nemzetállamokat látunk. De ha gyalogosan járjuk be a tájat, rögtön kiderül, hogy abban a csizma alakú országban nem olaszok laknak, hanem lombardok, szicíliaiak, toszkánok, ligurok. Beszélnek persze olaszul, de csak tessék-lássék. Egymás közt a maguk nápolyi vagy umbriai nyelvén társalognak. Cataniában láttam egy színdarabot, amit a helyi vendéglátóm fordított olaszra egy mellettünk ülő római családnak.

Spanyolország fikció. Andalúzok, baszkok, katalánok, gallegók lakják e félszigetet. A bajorokat, a poroszokat és mondjuk a frízeket ugyan mi köti össze? A skótok meg majdnem elszakadtak a UK-tól, De még a monolitnak tűnő Franciaország lakói is jobban érzik magukat a saját régiójukban. Ismerek nem egy vendée-i polgárt, aki életében nem volt Párizsban és nem is kívánkozik oda.

A skandináv országok valójában lehetnének egy állam részei is. Norvégiában például nincsen orvosképzés - fölösleges is volna, hiszen Svédországban van, a végzett doktorokat pedig kétfelé risztelik. A Benelux-államok között is létezik valamiféle összetartozás érzés, valami németalföldi nosztalgia, de azért nem adják fel önállóságukat. Ahogy feladták ( jó, nemigen volt sok választásuk ) a délszláv népek. Egy darabig működött, aztán széthullott. Amint darabjaira esett szét szűkebb pátriánk, az Osztrák-Magyar Monarchia is.

Kiderült ugyanis, hogy mindenki ott érzi legjobban magát, ahol lakik. Ahol ismerős a nyelv, sárga ( piros, kék ) a villamos, hitelt ad a hentes, visszaköszön a postás. És mivel a szomszédunkban olyanok laknak, akik másképp érzik jól magukat, hát rászoktunk a türelemre, az elfogadásra, a megértésre. Sőt: szeretjük is ezt a kedves kuszaságot, ezt a kajla összevisszaságot - jól esik megfürödni a sokféle ember színes vásári forgatagában, a különös tekintetekben, bizarr szokásokban és furcsa ízekben. Aztán szépen hazamegyünk, benyomjuk a tévét és ismerős illatú borunkat kortyolgatva dúdoljuk kedvenc slágereinket.

Ettől vagyunk olyan bizonytalanok. Sokfélék vagyunk, mások a fogalmaink, más poénokon nevetünk, más szavaktól jövünk zavarba. Oda kell figyelnünk egymásra. Ezért veszély esetén nem tudunk egységes népként fellépni. Hiszen nem vagyunk az. Próbálkozunk, de neveltetésünk nem engedi. Toleranciához, demokráciához, szabadsághoz szoktunk, ezek pedig csökkentik a hatékonyságot. Nem találjuk a helyünket egy olyan helyzetben, amikor közösen kell intézkedni, és mindannyiunknak egy irányba kell nézni. Ilyenkor tanácstalanul széttárjuk a karunkat és reménykedünk, hogy majd csak előkerül egy elhivatott vezér, aki egyenes sorokba igazít bennünket, és megmutatja a helyes irányt.

Most ráadásul itt a küszöbünkön, a saját kis lokális életünkben jelenik meg a veszély. Nem a nagy, és csak szavakban létező Európát fenyegeti, hanem a mi saját, regionális biztonságunkat. Ezt nem hagyhatjuk - csak épp fogalmunk nincs arról: hogyan kell nem hagyni. Jó lenne összefogni, csak úgy néz ki, megint a környéken ólálkodik néhány önjelölt diktátor, aki szívesen az élünkre állna.

Azt mondom hát: keljünk fel, egyenesítsük ki a kaszát, ha muszáj - és szépen maradjunk otthon. A mi saját gall, ibér, kelta, makedón, szász, finnugor, latin, gót otthonunkban. Nem attól leszünk európaiak, hogy fennen hangoztatjuk. Bőven elég, ha a saját kis régiónkban elszöszmötölünk. Itt mindenkit ismerünk, és ha idetéved egy haramia, könnyebben megtaláljuk egymás kezét, hogy összekapaszkodhassunk.