Amikor a gyerek szétszedi a kisautót, a macit, amikor kitép a bogár lábait, valójában dekonstruál. Meg akarja nézni, hogy mi van ott belül, hogyan működik az az izé. Fel akarja fedezni a világot, meg akarja ismerni az őt körülvevő dolgokat. Nem tud mit kezdeni az olyan elavult fogalmakkal, hogy ez egy kisautó vagy maci vagy szarvasbogár. Ha úgy tetszik, elutasítja a korábbi narratívákat és a szétcincált valóság látványában leli örömét.

Vagyis posztmodern művész. Egészen addig, amíg meg nem tanulja, hogy az autó szétszedve haszontalan és hogy a bogár jobban repül lábakkal-szárnyakkal felszerelkezve. Maga mögött hagyja a gyermekkort és felnő. Megismeri, megszokja, talán meg is kedveli a felnőttek világát. Beavatást nyer, a törzs teljes jogú tagjává válik.

Már aki. Merthogy van nekem egy tanítványom, aki fütyül a beavatásos okosságokra. Hiába mondtam neki, hogy a felnőtté válással együtt jár az a felismerés, hogy a pillangó valójában egy álruhás hernyó, szüleink nem mozihősök  és az életbe bele lehet halni. Mosolygott és közölte, hogy a hernyó nem egy undorító pre-pillangó, hanem a természet egyik csodája. És hogy nem baj, hogy a világ olyan amilyen. Baj akkor lesz, ha másmilyennek hazudjuk. A gyerekkor pedig - ezt már én teszem hozzá - se nem álomföldje, se nem tündérország, hanem egy életkor, ami tele volt örömmel és bánattal, mint életünk bármelyik másik szakasza.

Lehet nosztalgiázni,  persze. Szoktam én is régi fényképeken busongani, gyermekeim kiskori videói fölött sóhajtozni. Tele van a lakás ósdi kavicsokkal, hajdani utazások tengerparti kagylóival, nyilván. De két hibát sohasem követek el. Nem gondolom, hogy ami elmúlt, visszahozható; és nem hiszem, hogy a múlt tényleg olyan egynemű volt, mint amilyennek látni szeretném. Volt ott minden. Betegség, féltékenykedés, harag, világgámenés, életundor - meg persze izgalmak, sikerek, szerelmek, barátságok.

Ha a múltunkat arra használjuk, hogy mítoszt gyártsunk magunknak, hogy aztán egész életünket hamis rítusok gyakorlásával töltsük, sohasem sikerül teljesen felnőnünk. Igaz ez nagyobb méretekben is. Ha szemeinket az elmúlt századok hatalmas freskóira vetjük, és bús düledékekről, sors kezéről, álruhás királyról képzelgünk, örökké gyerekek maradunk. Ha a hivatalos emlékezet 1956-ot mítoszként őrzi ahelyett, hogy azt a maga összetettségében és ellentmondásosságában szemlélné, akkor mindannyiunkat odaültet a tejbepapi elé, hogy tátott szájjal hallgassuk a mesét. És még jó, ha nem csordul édes nyál a szánkból.

Tudom, nem egyszerű feladat egy freskót dekonstruálni. De azért tök izgi elképzelni, hogy mi lehet ott belül. Az izé alatt.