Hallgatom Rainer M. Jánost a rádióban. Azt mondja, hogy az '57. május elsejei tüntetés csak részben volt spontán. Márciusban már tartottak egy főpróbát, de csak 30 000 ember jelent meg. Az akcióért felelős Marosán György büszkén jelentette a Moszkvában tárgyaló Kádárnak, hogy "az utca újra a miénk" A párttagok mégis olyan pártfeladatot kaptak, hogy hozzanak egy-egy embert az igazi, a májusi tüntetésre. Ismerős gondolat
A tömeg valódi, spontán része pedig azt akarta kimutatni, hogy sokat köszönhet annak a rendszernek, amelyik kiemelte a zsellérsorból, megjutalmazta a hűséges szolgálatot, vagy csak egyszerűen azt ígérte, hogy most már aztán tényleg jobb lesz. Ez is ismerős.
Meg azt is állítja, hogy a pesti utcákon egy igen vegyes társaság verődött össze. Volt közöttük sok elégedetlen értelmiségi, csalódott mozgalmár, elkeseredett szegényember. De sokan csak azt látták, hogy végre történik valami. Balhé van, de ezúttal nem csupán bunyóra van kilátás, nem a rivális banda megleckéztetésére, hanem igazi fegyverrel szovjet tankokat lehet kilőni. És persze hogy nem akartak kihagyni egy ekkora bulit. Erről családi emlékem is van. Amikor október vége felé mát elfogyott az utolsó falat kenyér is, a férfiak elindultak a Fürst Sándor - ma Hollán Ernő utca sarkán álló - Gláznerhez, mert ott mindennap sütöttek kenyeret, miközben az orosz bolt ( a Stollár Béla sarki közért ) zárva tartott. A Néphadsereg ( Falk Miksa ) utca sarkáról indultak az emberek, kettesével rohantak át a körúton, mert a hídfőnél egy suhanc állt és célzott lövéseket adott le rájuk. Apám társát eltalálták, ő megúszta, így aztán lett kenyerünk.
Vidéken zajlott egy másik történet is. Ez is családi emlék. Amikor a diósgyőri felkelők bevonultak Miskolcra, ahol az anyám maradék családja élt, azt skandálták, hogy "Icig, most nem viszünk Auschwitz-ig!" Így aztán ők felkerekedtek, és meg sem álltak Montreálig. Ezek a hangok is ismerősek.
Az, hogy a közrádió az általa raineres-nagyimrés narratívának nevezett szemléletet méltatlannak ítéli október 23-ához, jól tükrözi a hatalom gondolkodását. Kerülni akar minden alkalmat, ami árnyékot vethet a tündérmesékből és vaskos hazugságokból összeeszkábált hősi múltra. Lássuk be: Nagy Imre ciki. ( ld. egy korábbi blogbejegyzésemet: http://paradigmauj.blog.hu/2015/06/15/a_megbekeles_napja_ele ) Szegény Nagy: minden rendszerben ciki. Ez is ismerős érzés '89 előttről.
És ez végül is érthető. Némi számmisztika és egy kevés paranoia kell csupán hozzá. A magyar '56 október 23-31 között zajlott, a szovjet '17 meg október 24-30 között. Jól néznénk ki, ha valaki összerakná a kettőt, és Nagy (Imrés) Októberi Forradalomnak kezdené csúfolni. Ami ráadásul alapvetően szocialista jellegű volt.
Persze mindenki abból főz, amije van. A jelenlegi hatalom egy megfáradt, csalódott kádári Magyarországból kotyvasztja össze a maga hamis gulyáslevesét. Ahol a párttagok boldogan hoznak még egy embert, a rendszer kegyeltjei szolgálatkészen nyújtják nyelvüket, szabadon lehet gyalázkodni a nyílt utcán, Nagy Imre meg jobb ha hallgat.
Ez így együtt, a maga kusza összefonódottságában 1956 valódi öröksége. Az utcákon hömpölygő felszabadult békés emberek, a kommunista államférfi vezette minisztertanács, az utcákon randalírozó bűnözők, a lincselő tömeg, a tankok ellen bátran harcoló srácok, a pogromokban felhevült csőcselék, a vereség utáni munkástanácsok vezetői, a kádári konszolidációba belenyugvók - mi mindannyian. Ezért ez, és ezért ilyen a mi történelmünk. Mert a miénk.