Bizonyos értékek kiállták az idő próbáját, mások nem. Család, például elég régóta létezik, mondhatjuk hát, hogy a család, a családi élet alapérték. Ilyen még a közösség, a szexualitás, az egészség, a biztonság ... a sor nyilván folytatható. A tulajdon, a munka, a szeretet, az idők folyamán hullámzó módon voltak az élet nélkülözhetetlen, vagy csupán járulékos tartozékai.

Ez nyilvánvalóan nem egzakt csoportosítás, nem tudományos kutatásokon, mindössze személyes benyomásokon alapuló vélekedés.  Hiszen a család valamilyen formában mindig létezett, az összetartozás iránti vágy mindig közösségszerveződéseket eredményezett, a szexualitás szintén egyidős az emberrel, és minden élő törekszik a biztonságos és egészséges életre.

A tulajdon, a munka, a szeretet paradigma-szerűen jelenik meg és tűnik el az emberi történelem különböző korszakaiban. Az osztálytagozódás kezdete óta a tulajdonhoz való viszony meghatározó velejárója életünknek; a munka társadalomszervező szerepe a protestantizmus révén erősödött fel, a szeretet etikai parancsként való kezelése pedig Jézus tanításai nyomán terjedt el.

Az általam alapértéknek tekintett értékek is átestek némi változáson, jellemzően a huszadik század posztmodern gondolkodásának köszönhetően. Freud, Foucault, Levi-Strauss munkássága, a holocaust, az ellenkultúra, a hippi-mozgalom fenekestül felforgatta a közösségről, szexualitásról, humánumról, biztonságról vallott hagyományos felfogásunkat.

Mert ez a lényeg. Hagyományként megőrizni mindazt, ami arra érdemes, beemelni közéjük, ami arra érdemessé válik, és elengedni, bár nem elfelejteni, ami fölött eljárt az idő. Ez nem egyszerű feladat. A hagyományos család ma együtt létezik számos egyéb modellel: elég csupán a csonka családokra, a népesedési szempontból mínuszos ( maximum egy gyermeket vállaló ) családokra gondolnunk, hogy a hazánkban oly kevéssé tolerált LMBTQ alapon szerveződő, és szintén érvényes családmodellt már ne is említsem. 

A technikai forradalom, az automatizálódás, a bennünket körülvevő technológiai környezet számos munkafajtát tett fölöslegessé és söpört ki a mindennapjainkból - sőt szókincsünkből is. Ki tudja ma már, mi volt egykor a bognár, a tímár, a varga, a kádár - vagy akár a suszter és a szemfelszedő? Sopánkodhatunk persze, de hiába, ami volt, elmúlt. Ahogy eltűntek a gyárak, a bányák, a sarki kisboltok - átadták a helyüket az összeszerelő csarnokoknak, az informatikai tervezésnek, a hipermarketeknek és így tovább. Így aztán annyi szabadidőnk lett, hogy azt sem tudjuk, mihez kezdjünk vele. Fogyasztunk hát és szórakozunk. Ezek az új kor értékei.

És ez nem ítélet. Csupán annak tudomásul vétele, hogy változik a világ. És érdemes az új elemeket - legalább azokat, amelyek jónak tűnnek - beemelni saját világunkba. saját gondolkodásunk részévé tenni őket.

És talán megszabadulhatnánk néhány ballaszttól is. A dicső múlt, az ősi juss, ha volt is, mára semmivé foszlott: nem maradt belőle egy morzsányi ápolni való hagyomány sem. Ez van, így alakult. A nemzet... nos, tizenkilencedik századi értelemben sem igazán érvényes ma már, hiszen a Szent Szövetség Európája nem sokban hasonlít az Unióra. De az ezeréves nemzet hagyománya mit jelent ma bárkinek? Csak dagályos mondatokat, történelmi tudatlanságot, és sajnos igen gyakran erőszakos fellépést másokkal szemben. A haza, a nép számomra szebben és igazabban, de főleg átélhetőbben jeleníti meg a közösséghez - az én közösségemhez tartozás eszméjét.

Rakjuk e kacatokat oda, ahová valók: emlékkönyvbe, dobozba, szekrénybe. Csak ne tartsuk őket életünk díszleteiként a polcunkon. Hiszen csak a port fogják.