A sport sok mindent jelenthet: Testedzést, egészséges életmódot, versenyszellemet. De éppúgy alkalmas az erő kultuszának terjesztésére, a militarista szemlélet közvetítésére, az egyformaság dicséretére, a parancsra tettem- elv szuggerálására. Akik a 70-es években jártak középiskolába, még emlékezhetnek a kézigránát kezelését tanító kislabdadobásra, meg  a légpuska-lövészet-gyakorlatokra.

Az olimpiai eszme is hasonló kettősséget mutat. Magasabbra, erősebben, gyorsabban, persze. De az ezüstérmesek nevét nem jegyzi meg az emlékezet, a századmásodperccel lemaradó sportoló vesztesként tér haza. Pedig az olimpia beceneve az, hogy ötkarikás játékok. És itt a hangsúly a játékon kellene legyen. Ami persze komoly dolog, de azért nem vérre menően az.

Amikor a fiam focizni járt a községi sportegyesületbe, egy év után azzal rakták ki a csapatból. hogy nem megfelelő a "munkája" a heti meccsekre való felkészüléshez. Mert hogy ő csak focizni akart.

Magyarországon a  sport ugyanis nem erről szól. Nem a mozgás öröméről, a vidámságról, az önfeledt szórakozásról. Nem. A győzelemről, a diadalról, a nemzeti büszkeségről szól. Küldetés, amire méltónak kell bizonyulni.

Az olimpiai dobogón álló versenyzőt mindannyian megkönnyezzük, pedig nem a mi érdemünkből áll ott. Vajon miért nem azonosulunk ugyanígy a szégyenpadon álló történelmi kudarcainkkal még akkor is, ha nem a mi hibánkból került oda?

Természetesen a sportra szükség van. Egészségessé tesz, csapatsport esetében fejleszti a közösségi szellemet, satöbbi. Mint ahogy a rajzolásra, a fényképezésre, az éneklésre, a táncra, a színjátszásra is nagy szükség van. Csakhogy az iskolák ezekre nemigen fordítanak gondot: nincs mindennapos éneklés, a milliós beruházásokkal nem próbatermeket és műhelyeket hoznak létre, nem hangszereket és jelmezeket vásárolnak. Hanem sportcsarnokot, futópályát, uszodát építenek.

És persze az edzés szent. Még nincs órarend az iskolákban, még szárad a festés a termekben, de az edzésterv már kész. A gyerekeknek már be van osztva az évük: edzés ekkor, verseny akkor. És ha ezek egybeesnek a heti színjátszó próbával, énekkarral, rajzszakkörrel, hát akkor azt le kell mondani. Mert ugye: edzés van.

Túl van ez az egész lihegve. És ismét csak a felszínes magamutogatás a mozgatórugója, meg persze a hamis önkép. Mert a magyar lakosság egészségi állapota úgy fizikai, mint mentális értelemben katasztrofális. Itt is sokat segíthetne a szembenézés, a valós helyzetértékelés, ami a sportot is a megfelelő helyre tenné. Amiben egyszerre van jelen az erőfeszítésre, a magunk meghaladására való nevelés, és a világbajnokot saját papucsával ütlegelő edző; az egész életre szóló siker és az egész életre szóló sérülés.

Nem olimpia után kellene ácsingózni, hanem az értelmes és értékes élet lehetőségét kellene közel hozni minden magyar gyerekhez és felnőtthöz. Igenis énekeljenek a népek, és legyenek táncházak! és irodalmi színpadot minden iskolába! és - igen! - tornatermet mindenhová! és pingpong-asztalt és művelődési házakat és nyári táborokat és filmklubot és hangversenybérletet mindenkinek!

Coubertin egyik jelszava így hangzik: "A lényeg nem a győzelem, hanem a küzdelem maga.” Szerintem ez tévedés. A lényeg az öröm és a szabadság. Még ma, az Olimpia Napján is.