Ha megkérdezzük: ki mit tud Trianonról, az alábbi válaszokat kaphatjuk: a) ez egy francia város, b) ez egy francia politikus, c) ez egy francia épület.

Természetesen a  c) válasz a helyes. Bár valójában egyik sem adja meg az igazi választ a kérdésre. Trianon ugyanis sokkal inkább egy absztrakció. Valami, aminek nem a létezése a fontos, hanem a köréje szőtt elbeszélés. A trianon-narratíva. A mese, amelyben egy kis ázsiai nép elindult, hogy megkeresse a világ aranyos szegeletét, ahol béke és boldogság várja. Csakhogy gonosz hatalmak álltak az útjába és el akarták veszejteni mindenáron. Balsors tépte, ármány pusztította, a történelem viharai dobálták, ő pedig csak tűrt és szenvedett.

De a valóság nem ez. A valóságban az aranyos szegeletet egy önmagával folyamatos belharcban álló nép lakta be, amelyik végigrabolta Európát, majd nekiállt a Nyugat védőbástyájának szerepében tetszelegni. Ahol Szapolyai inkább hagyta elvérezni az országot Mohácsnál, csak hogy király lehessen. Ahol a reformkor előtt a haza és a haladás egymást kizáró fogalmak voltak. És minél távolabbi múlt lett az egykori Magyar Királyság, annál görcsösebben ragaszkodtunk a nagyhatalmi illúziókhoz. Amíg aztán egy júniusi napon kiderült, hogy mindez képzelgés volt.

Könnyű lenne most azt mondani, hogy ott és akkor önvizsgálatot kellett volna tartani és új alapokra helyezni történelemszemléletünket. Egy vesztes háború után, a teljes út- és vasúthálózat szétszakítását eredményező békeszerződéssel a kezünkben, társadalmi és nemzetiségi feszültségek közepette talán szükségszerű volt, hogy belegyalogoljunk a 25 évig tartó zsákutcába, ami az ország teljes lepusztulásához és közel egymillió ember elpusztításához vezetett.

De mit ünnepelünk ezen ma? Miféle nemzeti összetartozást? 95 évvel Trianon után, 70 évvel a 2. világháború után, 25 évvel a rendszerváltás után már elegendő okunk lenne arra, hogy végre őszintén, dagályos mondatoktól mentesen és a tényekre koncentrálva legalább megismerjük saját magunkat. Mert nem az a probléma, hogy a győztes hatalmak szétszakították hazánkat, hanem hogy mi mennyiben voltunk ennek előidézői és miért süllyedtünk utána bele az önsajnálatba és az ebből fakadó agresszióba.

És hogy miért ragaszkodunk kisgyerek módjára még mindig ahhoz, hogy mesehallgatás ringasson bennünket álomba.