Találkoztam két kárpátaljai emberrel. Tanulságos volt. Több mint két órán át beszélgettünk hazáról, nemzetről, állampolgárságról, oroszokról, ukránokról, történelemről.

Vegyes érzelmeim vannak. Egyrészt csalódással töltött el  tájékozatlanságuk és a tények iránti teljes közömbösségük. Állításaik hemzsegtek a történeti pontatlanságoktól. Egyik vissza-visszatérő érvük az volt, hogy Mátyás volt az egyetlen igazi magyar király, mert erős kézzel összetartotta Magyarországot 1500 és 1560 között. Ezzel, ugye, az a probléma, hogy Mátyás 1490-ben meghalt, a jelzett időszakban pedig Magyarország helyén török hódoltság, Habsburg-fennhatóság és erdélyi fejedelemség volt. De mondhattam bármit, mindig ugyanoda kanyarodtak vissza: az a fontos, hogy magyarok vagyunk, minden más csak csűrés-csavarás.

És innentől már nem történt semmi váratlan. Ugyanazt az egyoldalúan nacionalista mantrát adták elő, amit hazai elvbarátaiktól jól ismerek. A magyarokat elnyomják mindenhol, de a tótok és az oláh cigányok ( értsd: szlovákok és románok ) mind buta parasztok, akiknek semmi keresnivalójuk az ezeréves magyar tájakon.

Másrészt viszont rendkívül pozitív volt, hogy noha vitánk szenvedélyes és gyakran harsány volt, végig meg tudtunk maradni a civilizált keretek között; vidám, mondhatni baráti hangulatban. És ez felüdülés volt a hazai szélsőségesekkel folytatott beszélgetéseim után. Amikor elváltunk, kezet fogtunk, bemutatkoztunk, és ők azt mondták, végig elbeszéltünk egymás mellett.

Én abban bízom, talán nem végig. Számomra újdonság volt, amit az ukrán közigazgatásról mondtak: hogy a katonai behívóparancsot senki nem veszi komolyan, hogy pénzzel mindent és mindenkit meg lehet vásárolni, és hogy kéthavi fizetés is alig elegendő egyhavi fűtésszámla kifizetésére.

És talán ők is elgondolkodnak néhány dolgon. Például, hogy Mátyás király miért nem ehetett paprikás krumplit.