Tavaly nyári történet. Már állt a Szabadság téri (n)emlékmű, vele szemben sorakoztak a mi emlékeink, az Eleven Emlékmű tárgyai. Nemrég kezdődött a péntek esti filmklub. Béke volt és Szabadság.

Akkor megjelent egy család. Férfi, nő, gyerek. Fekete bakancs, fekete bomberdzseki, rajta rávarrt Nagy-Magyarország térkép. Rugdalni, köpködni kezdték a kegyeleti tárgyakat, köztük bibliát, fényképeket, cipőket, kopott bőröndöket. A nő inkább csak kiabált, "takarodjatok innen, vigyétek mocskos zsidó szemeteteket Izraelbe"... és így tovább.

Nem nagy ügy, mondhatnánk. Hiszen honfitársaink egy része már jó ideje nyíltan zsidózik, cigányozik, buzizik - a rendőrség pedig kelletlenül és elégtelenül lép fel velük szemben. Nyilas hordák menetelnek az utcán, Horthyt, Szálasit éltetik - mindez része mai közállapotainknak.

Csakhogy egyik társunk elővette fényképezőgépét és lefotózta őket. Ez aztán a nőt is cselekvésre indította: kikapta társunk kezéből a kamerát és földhöz vágta. Én megpróbáltam közbelépni, de a férfi úgy mellbe taszított, hogy csaknem hátra estem. Ezek után odamentem a rendőrökhöz, akik kb. 5 méterről figyelték az eseményeket és megkérdeztem, miért nem lépnek közbe? Azt felelték: az a parancs, csak akkor kell lépniük, ha valaki erre felkéri őket. Mondom, akkor én most felkérem önöket. Erre megmozdultak és leállították a dulakodást. Igazoltatás, bekísérés, jegyzőkönyv - szabály szerint.

Eközben arra lettem figyelmes, hogy a gyerek, egy tizenéves lány félrehúzódva, mintegy szégyenlősen a tárgyainkat nézegeti. Megszólítottam. Miért jöttetek ma ide? Apáék azt mondták, ez a kötelességünk. Te mit gondolsz az előbbi dulakodásról? Ne tessék haragudni, én a szüleimmel értek egyet. Miben? Hogy embereket bántalmaznak? Nem, feleli, de hát ez tényleg nem szép, ez a sok minden itt összehordva. Oké, mondom, erről nem egyformán gondolkodunk. Akkor én most megyek, mondja és indul.

Csak még egy kérdés, állítom meg. Ha az imént el is estem volna, netán megsérülök, akkor is édesapáddal értettél volna egyet? Bizonytalanul bólint. És nem is segítettél volna felállnom? Habozik, szülei felé tekint, nem figyelnek ide, a rendőröknek magyaráznak.

De igen, válaszolja. Köszönöm, mondom. Kezet nyújt, kezet nyújtok. Bemutatkozunk. Kicsit még állunk így, majd vállat von és csatlakozik a szüleihez.

Úgy képzelem, volt egy családi vacsora, ahol ez a lány - nevezzük Rékának - csendesen így szólt: Apa, Anya, ne haragudjatok, szerintem nem helyes fényképezőgépet törni, és mások emlékeit megtaposni. Kérlek, máskor ne tegyetek ilyet.

Najó elég giccses, elismerem. De azóta nem jöttek ki a térre. Jól esik azt hinnem, hogy akár így is történhetett.

Ezért bízom a fiatalokban. Ha Magyarországnak élnie adatik, ifjú szívekben fog élni.