1979-ben megérkeztem Bázelba. Vettem egy tábla fehér csokoládét, nekidőltem a pályaudvar makulátlanul tiszta falának, végignéztem a nyüzsgő városon és betoltam az egész táblát. Mivel akkor már 24 órája nem ettem ( a hátizsákomban lévő kolbásznak egy hónapig ki kellett tartania! ), természetesen azonnal rosszul lettem. 

Nekem akkor, ott ez volt Európa. Jártam már ott persze azelőtt és azóta, de ez valahogy megmaradt. Magam voltam a kalandozó magyar, aki hódítani indult nyugatra, és elesett az első fehércsoki ütközetben.

Mert nem bírta a gyönge gyomra.

A Balt-Orient expressz, persze. Ez kötötte össze Bukarestet Párizzsal. Ha magad mögött tudhattad már a Kárpátok Géniuszát, máris a legvidámabb barakkba értél, onnan sógorékat érintve érkeztél meg a magas hegyek és hajszálpontos órák földjére, és mire megvirradt, feltárult előtted a Fény városa.

Közben négy határ, négy útlevél ellenőrzés, négy vámvizsgálat. És mégis: ahogy vonatunk araszolt előre, a táj és lakói csak aprókat változtak. A Keleti pu. kicsit nyugodtabb, Hegyeshalom csupa izgalom, a Westbahnhof zajos, Zürich színes, ...és végül Párizs, ahol végre teleszívhattuk tüdőnket szabadsággal.

Ma már nem kell vonatra szállnunk, hogy Európába érjünk: itt van velünk.  Az apró változások tovább kicsinyedtek. Jól látjuk, hogy a francia, svájci. osztrák átlag kábé úgy gondolkodik, úgy dolgozik, úgy boldogul, mint mi.

Valahogy mégis, ugyanaz a történet pereg: a csóró, gyulain tengődő, cipőjében százdollárost rejtegető keleti ( na jó, mondjuk: közép-keleti ) utazó átruccan ober Enns, mélyet szippant az illatos levegőből, és sietve hazatér oda, ahol nyereg alatt puhul a hús, és magasan szárnyal a turulmadár.

Igaz, hogy mállik a vakolat, húgyfoltos a lépcsőház, padlón az oktatás és az egészségügy - de mégiscsak itt vagyunk otthon. Nekünk itt és most: ez  Európa.

Mert hát turisták volnánk, instállom. Nem ejrópaiak.