Szeretek a barátaimmal beszélgetni. Mindig megerősítést kapok tőlük. Jó, persze vitatkozunk is, de ezeket a vitákat is az alapvető értékekről vallott hasonló meggyőződésünk hatja át. Olyan kicsit, mint amikor tükörbe nézek. Ismerős arc, otthonosan meghitt tekintet - de bevallom: ennyi év után már kissé unalmas. Ismerősek a szavak, a gondolatok, jószerivel azt is tudom, mit akar mondani, hiszen ugyanúgy gondolkodunk idestova...hmm... hány éve is?

És akkor betoppan ez a fickó. Rég láttuk egymást, örülünk, lapogatjuk egymás hátát. Megkérdezi, miről dumálunk. Elmondjuk. Nahát! - csodálkozik. - Ti tényleg így gondoljátok? Tiszta hülyék vagytok! Na ide figyeljetek...

Beszélni kezd. Először vidáman, könnyed, csevegő stílusban. Aztán, látva elképedésünket - hiszen tücsköt-bogarat összehord - , indulatos lesz, egy-egy csúnya szó is elhangzik. Persze mi sem vagyunk restek, nehogy már ő ossza itt az észt nekünk!

Szó szót követ. Érveink elfogynak, poharaink is kiürülnek. Villámló tekintettel méregetjük egymást, ideje fizetnünk. Ő is be akar szállni a számlába, de mi csak legyintünk. Megvárjuk, míg ő lelép, csak azután indulunk.

Hazafelé egy darabig szótlanul baktatunk, örülünk, hogy ismét biztonságban lehetünk.

Pedig ez a félóra mutatta meg, kik is vagyunk valójában. Mennyit érnek a szavaink, milyen súlyosak az érveink.  Hiszen egymást már ismerjük. Egymás néz vissza ránk a tükörből. Ha odaengednénk azt a másikat, azt a krakéler frátert, talán másképp néznénk tükörképünkre. Meg egymásra is.

Nem mintha ő jobban tudná. De talán, részben, esetleg neki is igaza van. Másképp lát sok mindent, de végül is... ez csak nézőpont dolga. Talán magunkkal is elégedettebbek lennénk, ha folytatnánk, ha végigbeszélnénk, ha szóba állnánk.

Váltani kéne. Szót váltani.

I