„Ma már tudom, hogy ami akkor végetért, csakugyan nagy és nevezetes stílusegység volt. Nietzsche és Rilke, Ady és Van Gogh, Rodin és Reinhardt csodálatos kora, a XIX. század emberének színjátszó káprázatos alkonyata… Ady és Babits költészete, Móricz, Szomory, az egész Nyugat, azután a külföldi rokonköltők, Hofmannsthal és Rilke, Thomas Mann, … Swinburne és Wilde, Baudelaire és Verlaine… Csak akkor ébredtem fel, mikor már a házat is kiszedték alólam. Amit modernnek éreztem, a fin-de-siecle világhangulat, éppen akkor omlott össze, amikor én átéltem.” ( Szerb Antal: Könyvek és ifjúság elégiája )

Így beszél Szerb Antal a századvégről. Lássuk, hogy beszél a Századvég Szerb Antalról:

„Az irodalomban is, azt hiszem, hogy nagyobb hangsúlyt kapott az egyetemes irodalom, a nemzetközi irodalom sok esetben, mint például a hazai. Kedvenc példám, hogy Szerb Antal világirodalmi kötete többszörösen vastagabb, mint a magyar irodalomról szóló monográfiája. Számomra ez is szembeötlő volt már gimnázista (sic!) koromban. És ez volt az ajánlott irodalom az irodalomórákhoz. Tehát, hogyha ebből indulunk ki, nem zajlik más, mint a nemzeti ünnepeink kiüresítése.”  ( Magyarország élőben extra HÍR TV 2020.06.29 )

Jó, értem én, hogy nem a Századvég, csak annak egy korlátolt, műveletlen jogi szakértője, de hát mégis: hogyan hangozhat el ilyesmi? Nyilván, ha egy alapítvány be van kötve a hatalmi elithez; ha a tevékenységét közpénz- milliárdokból végzi, akkor nem is igen tehet mást: kenyéradó gazdái nótáját fújja. Ráadásul a fenti szöveg egy szdsz-t elítélő kontextusban hangzott el, és ez precízen elhelyezte a hírfogyasztók fejében a megfelelő és kívánatos gondolatot: a nemzetietlen, liberális, sorosista, baloldali népség már megint – mint az elmúlt és persze megbűnhődött vérzivataros századok során mindig is – az örök és szent magyar értékekre tör. Kiüresíti a nemzeti ünnepeket, és ahogy ifj. Lomnici Zoltán a kellemesen alákérdező riporter sugallatára a későbbiekben kifejti: semmibe veszi a szent koronát, a címert és általában a nemzet egységét kifejező jelképeket.

Azt ugye tudni lehet, hogy Szerb Antal – mint neve is mutatja – nem volt magyar ember. Rác volt a nyomorult, vagy tán még annál is rosszabb. Ez aztán végre egyenesbe hozza a dolgokat.

Szerb Antal sem a világirodalom történetében, sem a magyar irodalom történetében nem kilóra mérte az irodalom nagyjait. Miért teszi ezt akkor vele ifj. Lomnici? Szerb Antal teljesítményét természetesen lehet bírálni. A szellemtörténeti megközelítést, amelyet egyébként idézett írásában ő maga is kritikával illet; a szenvedélyes, gyakran személyes hangú megítéléseket, persze. De azért leszólni, mert nem megfelelő lapszámot töltött meg nemzeti tartalommal, nos, ez méltatlan!

Az olyan evidenciákkal, hogy a világirodalom értelemszerűen bővebb, mint a magyar – vagy bármelyik nép nemzeti irodalma, nem is próbálom meggyőzni e jogi szaktekintélyt. Csak arra hívom fel a figyelmét, hogy ha egy nemzet alaptantervében több Shakespeare van, mint Herczeg, az csak javára válik a tanulóknak.

Amúgy, ezt a „szembeötló”, nagyszerű embert, 1945 januárjában honfitársai lapáttal agyonverték – talán épp, miközben a lódögnek a gödröt ásta. Úgyhogy álljon itt a végén egy félperces:

- Dr. K.H.G ist ihnen unbekannt?

- Ki volt az? – kérdezte a férfi.

- Író. Örkény István nevét sem ismeri?

- De ismerem – mondta a férfi.

- És Szerb Antalt?

- Őt is - mondta a férfi, és paprikavörös lett, és bement a stúdióba nyilatkozni.