Tévednek azok, akik most lázításról kiabálnak és újra és sokadszor valamiféle ellenségről fantáziának, aki befurakodva a rendes emberek zárt soraiba, megpróbálja elszívni a levegőt a magyar nép elől. Amikor Czuczor Gergely beült az úgynevezett köztelevízió stúdiójába, hogy kifejtse álláspontját a NAT-ról, a műsorvezetővel karöltve egyetlen szóról kívánt értekezni: a nemzetiről.
Akkor hát először vizsgáljuk meg ezt a szót. Nemzeti az, ami jelzőként a nemzet szóhoz köthető. Történeti értelemben már a középkor óta beszélhetünk magyar nemzetről, noha ennek keretei elmosódottak voltok. Vannak dokumentumok, amelyek társadalmi osztályhoz való tartozástól függetlenül egy nemzetbe sorolják a nemességet és a jobbágyságot, más források a korona szolgálatában álló és a korona által javadalmazott csoportokat tekintik a nemzet részének. A modern nemzetfogalom a felvilágosodással került be az európai köztudatba. Magyarországon ez a reformkorban válik a közös tudat részévé, míg a Monarchia olvasztótégelyében végzetesen össze nem keveredik a nemzet és a nemzetiség fogalma, következményeinek a 20. században láttuk kárát.
Köznapi értelemben viszont a nemzeti mindössze annyit jelent hogy magyarországi, tehát hazai, tehát idevalósi az, amiről éppen szó van. A Nemzeti Színház, a Nemzeti Múzeum. a nemzeti ünnep ugyanazt a fogalmat jelöli, mint a Magyar Tudományos Akadémia, a Magyar Színház, a Hazai Fésűsfonó és így tovább. Itt van és a miénk, mindannyiunké.
Az utóbbi években azonban a mindent elárasztó propaganda eredményeképpen lassanként minden fölvette ezt a jelzőt. Nemzeti a vágta, a dohánybolt, az adóhivatal, a sport, a kulturális alap, a levéltár, a Szimfonikus Zenekar.
És persze az alaptanterv. Amely már nem a miénk, mindannyiunké, akik ebben a hazában élünk és tanulunk, vagy éppen tanítunk. Miként a kultúra, a dohánybolt meg a többi, a közoktatás is az urak hitbizománya lett. Ők a nemzet: ez a pár száz ember, meg a nyomukban koslató és kegyeiket kereső kétmillió honpolgár. Minden ötödik magyar.
Czuczor Gergely a magyar köztévé stúdiójában többször nyomatékosan kifejtette hogy nincs semmi baj azzal, hogy ha a közoktatásban megerősödik a nemzeti érzés.
Lefordítom. Nincs semmi baj azzal, hogy ha a közoktatásban megerősödik a kormány propagandája iránti lojalitás. Amely azt kívánja az ifjúság fejébe plántálni, hogy a magyar történelem dicsőséges és diadalmas történések büszke építménye, kudarcainkért pedig a belső árulás és a nagyhatalmi ármány a felelős. Irodalmunknak nem része a közelmúlt és a jelen magyar irodalma, a magyar ( miért nem nemzeti? ) alaptörvény bevezetőjének szellemében modern irodalomnak az minősül, amit a Horthy-korszak neobarokk fasizmusa hitelesít,
Pedig lehetne értelmes vitát is folytatni az alaptantervről. Meg lehetne kérdezni a szakmát, hogy mely csatákat érdemes tárgyalni a kalandozások korából. Hogy Márai, Herczeg, Szerb Antal, Wass vagy Móricz közül ki kapjon nagyobb hangsúlyt a középiskolai irodalomoktatásban. Hogy a newtoni vagy az einsteini fizikát oktassák a kollégák. És persze az örök sláger: szükség van-e a kovalens kötés tanítására?
Mindenről és még sok egyébről lehetne és kellene beszélni szakmai körökben és a nyilvánosság előtt. Téma akadna bőven. Hiszen az idő múlásával az emberiség közös tudása egyre csak nő. Ha nem vesszük ki belőle azt, ami már elavult vagy érdektelen; és ha nem egészítjük ki avval, ami korszerű és praktikus; ha nem csökkentjük a lexikális tananyagot úgy, hogy egyre több kreatív, gondolkodásra késztető tevékenységi formát biztosítunk a tanulók számára, akkor egy olyan nemzedéket hozunk létre, amelyik ugyan nem érti, hogy mi történik körülötte, és nem igazodik el a modern kor kihívásai közepette, viszont rendkívül büszke lesz önmagára.