Nem mindig könnyű együtt értelmezni egy dal zenei minőségét és szövegének tartalmát. Van úgy, hogy mind a kettő remekmű, olyan is van, hogy mindkettő csapnivaló. Ilyenkor egyszerű a helyzet: az ember a minőséget választja. Tekintsünk most el attól, hogy a tömegmédiában a mulatós,  lakodalmas vagy az egynyári sláger műfaj alkotásai mekkora tömegeket hódítanak meg évről évre. Goethe Erlkönig-je Schubert zenéjére  minőségi munka, még akkor is ha valaki nem rajong a romantikáért. A TNT zenekar Kicsi gesztenye című dala akkor is hitvány fércmű,   ha - mai állás szerint -1,6 millióan tekintették meg.

Más a helyzet a „Nélküled” című dallal. Nem értek egyet azokkal, akik szerint ez tömény giccs, noha valóban erősen hat az érzelmekre. De érdemes és szükséges külön szólni az Ismerős Arcok zenéjéről, és külön a dal szövegéről. Azt gondolom, hogy zeneileg minden megvan benne, ami egy dalt slágerré tesz. A baj igazából a szövegével van. Önmagukban a verssorok is tiszták, érthetőek és ha eltekintünk attól a történeti kontextustól, amelyre utalnak, csaknem hibátlanok. Magyarországon azonban minden szónak súlya van, és vannak mondatok, amelyeknél külön kell választani az esztétikai minőséget az igazságtartalomtól.

Miért fontos az igazság? Nyilván nem azért, mert a slágerszövegek írói magvas gondolatokkal akarják megtölteni a hallgatóság fejét. A Beatles csaknem teljes életműve lapos, közhelyes dalszövegekből állt össze; igazságtartalmát a hatvanas évek társadalmi környezete garantálta. Meg amúgy sem értettük a szövegeket, a dalok viszont jók voltak. Kissé élesebben fogalmazva: kapóra jött nekünk annak idején, hogy nem beszéltünk angolul. Még élesebben: a tudatlanság volt az, ami miatt a dalok zeneisége által nyújtott örömérzést nem árnyékolták be a szövegekben előforduló ügyetlenségek. Hank Williams amerikai countryénekes szövegei viszont hellyel-közzel szélsőséges gondolatokat is megfogalmaznak. Ettől persze még a zene jó, de társul azért hozzá némi rossz szájíz. Az Ismerős Arcok dalszövege nem az igazságot mondja ki, de nem is hazudik. Féligazsággal dolgozik: azt hirdeti, hogy ötmillió magyarról nem hall a nagyvilág - ami akár igaz is lehet. De azt sugallja, hogy ez az ötmillió egy homogén tömeg, egy ág, egy leszakított végtag  - tehát valami. ami egységes és önmagával azonos. Azt a hamis látszatot kelti, hogy tudja, miről beszél. Bár nem mondja ki, de azt hirdeti, hogy a Trianonban elszakított nemzettestek valahol a Kárpátok bércei között senyvednek és csak mi, anyaországi magyarok nyújtjuk ki feléjük a kezünket. És attól tartok, hogy nem szól az én családomról, akik Amerika- és Ausztrália-szerte élik - élték külhoni életüket.

Az " egy vérből valók vagyunk " verssor viszont nettó hazugság. Anélkül ,hogy birtokomban lenne Kertész Mihály, Amerigo Tot, Victor Vasarely, Neumann János, Szentgyörgyi Albert és a többiek genetikus állománya, ki merem jelenteni, hogy vérük nem azonos. A költő nyilván nem is konkrét biológiai értelemben fogalmazta meg mondandóját, metaforikusan viszont még inkább zavarbaejtő ez a sor.

Nem baj. Nem ez a baj. A dal jól énekelhető, már csak az a kérdés: kötelező-e énekelni. Vagy esetleg ildomos. Nemzeti énekeinket nem mindenki énekeli, ugyanis nem mindenki van tisztában a szöveggel. Ettől még az illetőknek nem kell elhagyniuk a Kárpát-medencét. Azt is el tudom képzelni, hogy valaki eltérően reagál a Himnusz vagy a Szózat hangjaira egy ünnepélyen, otthon a saját nappalijában, vagy egy labdarúgó mérkőzésen. Az is lehet, hogy fáradt, öreg vagy mozgássérült. És nem áll fel. Esetleg ismeri Kölcsey szövegét - nemcsak az első versszakot, hanem a teljes verset -  és mondjuk azon a véleményen van, hogy a szöveg mint vers már elavult. Mára részben elveszítette azt az érvényét, amellyel a 19. század elején még rendelkezett. Gondolhatja azt, hogy a huszadik század történései legalábbis megkérdőjelezték a "megbünhődte már e nép a multat s jövendőt" sorok igazságát. És az ötmillió magyar, meg az a 600 000, akit a mai Magyarország üldözött el a hazájából, aligha tudja hittel énekelni, hogy „a nagyvilágon e kívül nincsen számodra hely.”

Futballmeccseken amúgy érdekes dolgok szoktak történni. Van úgy, hogy zászlót égetnek, vagy köpködnek egy másik ország himnusza hallatán, netán rasszista feliratokat feszítenek ki. Ez egy ilyen hely. Azt gondolom, hogy a gyűlölködésnek és agressziónak ez a sivár pusztasága  fényes ünnepéllyé alakulhatna, ha a magyar válogatott megtanulna futballozni. Ez egyelőre várat magára. Addig marad az önsajnálat és a teli torokból áradó tudatlanság.