„Egyetlen vigaszom ebben a helyzetben az a meggyőződésem, hogy előbb vagy utóbb a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály majd felment azok alól a súlyos vádak alól, amelyeknek súlyát most nekem kell viselnem, amelynek következményeként nekem életemet kell áldoznom, de amelyet nekem vállalnom kell. Úgy érzem, eljön az idő, amikor ezekben a kérdésekben nyugodtabb légkörben, világosabb látókörrel, a tények jobb ismerete alapján igazságot lehet szolgáltatni az én ügyemben is. Úgy érzem, súlyos tévedés, bírósági tévedés áldozata vagyok. Kegyelmet nem kérek."
Nagy Imre utolsó szó jogán elmondott beszéde világosan mutatja, hogy az egyszerre volt felemelő és naiv. Felemelő, mert Nagy Imre hosszú utat járt be (https://paradigmauj.blog.hu/2015/06/15/a_megbekeles_napja_ele) és útja végén emelt fővel vállalta tettei következményét. Ő úgy tudta, hogy egy szocialista forradalom élére állt, amikor a Kossuth téren a tömeg azt követelte, hogy ő vegye át Magyarország vezetését. 11 évvel a világháború után a magyar nép túlnyomó többsége bizonnyal nem akart visszarendeződést, horthysta restaurációt, klerikális fasizmust, nyomorgó szegényparasztságot, jogfosztott munkásságot, zsidótörvényeket. Mindenki tisztában volt vele, hogy Nagy Imre kommunista, méghozzá moszkovita, hogy miniszterként ő rendelte el a padlássöprést, és miközben fogcsikorgatva szolgáltatták be mindenüket, talán azt is tudták, hogy egy kivéreztetett, kifosztott országban nincs más mód az élelmiszerellátás megszervezésére. Nagy Imre a legtöbbet tette, amit ember tehet: szembenézett saját múltjával, igyekezett a szocializmusból kihozni a legtöbbet. Ezt szolgálta az 1953. júniusi programja is, és ez tette őt 1956-ban valódi államférfivé.
Naivitása abban mutatkozik meg, hogy életének megítélését a magyar népre és a nemzetközi munkásosztályra bízta. Nemzetközi munkásosztály ma már nincs, a magyar nép pedig már újra Rákosira és Horthyra vágyik. Nagy Imre ebbe a régi-új életérzésbe nem fér bele. Új lakhelye a Jászai Mari térről kiebrudalt Marx és Engels szobor helyén lesz. A Vértanúk tere (korábbi nevén Ságvári Endre tér) pedig új lakót kap: a vörösterror áldozatainak emlékművét. Ami egyben azt is jelzi, hogy mind a nyugodt légkör, mind a világosabb látókör, főleg pedig a tények jobb ismerete még várat magára. Addig marad a történelemhamisítás a cinikus leegyszerűsítés, a hazug emlékezetpolitika. 1956 ellentmondásos - de éppen ezáltal történelmi jelentőségű napjai az úgynevezett pesti srácok utcai harcaivá butítódnak le, háttérben a jóságosan mosolygó Mindszenty bíborossal.
Utolsó szavaival Nagy Imre nem kért - és gyilkosainak mai utódaitól nem is kap kegyelmet. Egyetlen vigaszát pedig mi, a magyar nép, vetjük a szemétre azzal, hogy ezt is, mint az utóbbi évek minden gyalázatát némán, leszegett fejjel tűrjük.