Hagyományaink meghatároznak bennünket. Szokásaink, kulturális reflexeink, gondolkodási sémáink együttesen adják identitásunkat. Ami részben magyar, részben közép-európai, és sok tekintetben páneurópai, sőt globális. Sem ez, sem amaz nem szégyen és nem dicsőség dolga.

De vajon mik ezek a reflexek? Milyen egyedi vagy közös forrásból táplálkozik szokásrendszerünk, kultúránk, mitől vagyunk magyarok vagy európaiak, nemzetiek vagy nemzetköziek? Azon töprengek, vajon van-e, és ha van, meghatározó jelentőségű-e mindaz, amit a magukat nemzettudatúnak nevező  honfitársaink saját, semmihez és senkihez nem fogható magyar hagyománynak tartanak? Merthogy a magyarság nem tudás, hanem érzés dolga, állítólag.

Úgy gondolom, ez nem lényegi kérdés. Példákkal szeretném alátámasztani, mire is gondolok. Ma délután hallottam Fehér László balladáját Sebő Ferenc népzenei műsorában. Fehér László lovat lopott, de a zsandárok elfogták. A bíró akasztófára akarta adni, de akkor megjelent Fehér László leánya, aki kegyelmet kért a bírótól a bátyja számára. A bíró Fehér Anna lányságát kérte váltságdíjként, amit meg is kapott. Mire Anna felébredt, bátyja már az akasztófán lógott. Ezért ő megátkozta a bírót, hogy se élve, se halva ne nyugodhasson békében a bűne miatt. Nos, ez az igazi erdélyi ballada szó szerint megegyezik Bob Dylan Seven Curses című dalával!

De menjünk tovább. Sebestyén Márta Hazafelé áll a kocsi rúdja című csodálatos népdala gyönyörűen belesimul egy hasonlóan varázslatos ír népdalba, a Loch Brann partján címűbe. A Karaván Família játszik egy Gipsy crossroads című számot, ami a cigány folklór és az észak-amerikai fehér blues ötvözésével ad nagyszerű zenei élményt. Az Ando Drom meg Cseh Tamás Tíz év múlva című klasszikusába illesztette be a cigány himnuszt - ily módon megemelve mindkét alkotást. De mehetünk távolibb vidékek irányába is. Thierry "Titi" Robin a francia, cigány, balkáni, latin és klezmer zenéből alkot maradandót. A Mozart l'Egyptien című dupla lemezen az európai muzsika meghatározó minősége keveredik az ősi egyiptomi népzenével, fantasztikus egységben. Vagy vehetünk irodalmi párhuzamokat is. Ady és József Attila francia kötődése, a magyar és lengyel világszemlélet rokonsága, Hrabal és Örkény hasonlóan groteszk látásmódja közismert. A századforduló építészete Párizsban, Bécsben és Budapesten szintén ugyanazt az életérzést hordozza.

Hagyományaink őrzése - vagy ha tetszik, érzelmileg megélhető identitásunk - tehát nem kiemel, nem kiszorít bennünket Európából, hanem ellenkezőleg: rengeteg szállal kapaszkodik abba. Fölösleges, sőt kártékony az a szándék, amely a magyar szupremáciát hirdeti a környező népek, sőt újabban az unió népei rovására. De ugyanannyira szükségtelen és irritáló annak szüntelen bizonygatása, hogy mi nem vagyunk alábbvalók más népeknél. Azzal pedig, hogy a magyar kormány valamiféle szabadságharcot folytat az elnyomó brüsszeli bürokrácia ellen, hazug és álszent módon igyekszik saját sötét politikai-gazdasági üzelmei érdekében felhasználni történelmünk legszomorúbb emlékeit.

Sok minden elválasztja a világ népeit egymástól. A nyelv, a gasztronómia, az éghajlat, az élet ritmusa, az anyagi javakhoz való hozzáférés és így tovább. De rengeteg minden össze is köt bennünket egymással. Szerintem ilyen az a vágy is, hogy egymás megismerésére, egymás kölcsönös tiszteletére törekedve próbáljunk meg élni. Mert nem igaz, hogy a nagyvilágon e kívül nincsen számunkra hely. Hiszen olyan mindegy, hogy Fehér László vagy Old Reilly lopja el a lovat. A bíró mindenütt ugyanazt akarja.