Mondom az utaskísérőnek ( autóbusz, Horvátország ), hogy a részvételi jegyen az szerepel, hogy hajnali 2-re érünk haza. Azt mondja, annyi idő alatt lehetetlen megtenni ezt a távolságot, úgyhogy hajnali 4-re leszünk otthon.. Értem, mondom, de itt hajnali 2 óra szerepel és én ennek megfelelően terveztem el a másnapi teendőimet Jó, mondja, akkor majd jelzi a problémát az irodának.

És elfordulva, tovább beszélget a sofőrrel. Mivel társalgásunk  itt megszakadt, magamra maradtam a gondolataimmal. Ilyenek jutottak eszembe:  meg sem fordult a fejében, hogy elnézést kérjen; nem érdekelte a nekem okozandó kellemetlenség; önmagát nem tekintette az iroda alkalmazottjának.

Az első két probléma feltehetően neveltetésének és/vagy iskolázottságának hiányosságaira vezethető vissza. Erre nem érdemes sok szót vesztegetni: sokunk napi élménye az ilyesmi. Írhatnék az oktatás szerepének fontosságáról, az iskolák évek óta  tartó lezüllesztésének következményeiről, de ezt korábbi blogbejegyzéseimben már megtettem, és amúgy is elég szó esik erről más fórumokon. Az alapvető illemtudás szabályainak elsajátítása a családban kezdődik, az iskola erre csak rásegíteni tudna ( ha hagynák ). A szolidaritás, az empátia, a másik fejével való gondolkodás képessége pedig jó ideje hiánycikk Magyarországon. Ez van, itt kell élnünk-halnunk.

Az igazi fejtörést harmadik gondolatom okozta. Nem először találkoztam ezzel a jelenséggel, de mindig ugyanúgy meglepődöm. Ez a "nem az én asztalom", "kérem, nekem ezt mondták" attitűd. Amikor a bájos és mosolygós kisasszony a mikrofonba cukiskodott, mondván: "köszönjük sofőreinknek, hogy ilyen ügyesen vezették a buszt!", akkor csak egyvalamiről feledkezett meg: hogy az utaskísérés is egy szakma.  Nem elegendő az, hogy fel tud olvasni egy nyomtatott ismertetőt, illetve, hogy be tudja mondani, hol és mennyi ideig fog állni az autóbusz. Mindannyian, akiik emberekkel foglalkozunk, kicsit pszichológusok, kicsit szülők, kicsit pedagógusok vagyunk. Negyvenvalahány embernek lehetnek gondjai, betegségei, lehet fáradt, ingerült, tudatlan, netán mindenlébenkanál. Az ezekből esetlegesen kialakuló váratlan helyzeteket kezelnie kell tudni.

Ha tisztában lenne a helyzetével. Hogy amikor külföldre megyünk, elveszítjük a biztonságérzetünket. Ismeretlen a táj, a nyelv, a fizetőeszköz; számkivetettnek és tehetetlennek érezzük magunkat. hiszen azért jelentkeztünk csoportos utazásra, mert egyedül nem tudnánk megbirkózni a váratlan és szokatlan helyzetekkel. Vagy csak kényelmesek vagyunk, és azt szeretnénk, hogy legalább az alatt a pár nap alatt, amíg nyaralásunkat töltjük, ne kelljen döntéseket hozni, előre látni, konfliktust kezelni: kipengettük a zsozsót, kérjük a szolgáltatást! Szerződtünk egy irodával, hogy utazásunkról, szállásunkról. élelmezésünkről, programunkról ne nekünk magunknak kelljen gondoskodnunk, tegyék ezt a szakemberek.

Mint ahogyan a közművek, telefontársaságok, pénzintézetek, élelmiszerboltok szolgáltatásainak igénybe vételekor is tesszük. És ahogy azok munkatársai, dolgozói is simán lepattintanak bennünket, ugyanazzal a közömbös, olykor nyegle vállvonogatással. Nem értik, hogy felőlünk - lakosok, telefonálók, ügyfelek, vásárlók felől nézve ők jelenítik meg a céget. Számunkra ők az iroda, a vízmű, a bank, a bevásárlóközpont. Ők azt vállalták, amikor ügyfélszolgálatra, közműjavításra, árufeltöltésre, utaskísérésre adták a fejüket, hogy cégük képviselőjeként, annak munkatársaként, szellemi vagy fizikai dolgozójaként, tehát hivatalos minőségben és nem civilként lépnek kapcsolatba velünk, akik szerződéses viszonyban vagyunk velük. Azt állítani, hogy nem konkrétan velük állunk személyes kapcsolatban, hiszen a szolgáltatói szerződést, a hűségnyilatkozatot, a hitelszerződést, az utazás részvételi jegyét nem ővelük írtuk alá, nem csupán korlátolt gondolkodásra vall, hanem azt is jelzi, hogy menekülni akarnak a felelősségvállalás, az etikus magatartás parancsa elől.

Amikor egy kölcsönszerződés szövegét az ügyintéző sem érti, és nem tud - ezért nem is hajlandó - kérdéseinkre válaszolni, az önmagában is aggályos. de az, hogy ezt azzal intézi el, hogy " nincs mit tenni, ez a módja a dolognak, ha nem írja alá, nincs kölcsön!", az több ennél. Amikor a gázművek kiküld két embert, hogy cseréljék ki a mérőt, de semmilyen kérdésre nem képesek válaszolni, viszont cserébe tapló módon viselkednek, az már a tudatlanság és az arra épülő pökhendiség diadala.

Magam is egy cég alkalmazásában állok. A neve: Klebelsberg Intézményfenntartó Központ. Eljátszottam a gondolattal ( volt időm, hiszen nem is 6 hanem 8 óra utazás állt előttem ), hogy mondjuk egy iskola szeptemberben közli a tanulók családjával, hogy a tanév június 15-éig tart, majd a tanév végéhez közeledve kijelenti, hogy ennyi idő alatt nem lehetséges a tantervet teljesíteni, ezért 2 nappal meghosszabbítja a tanévet. Úgy képzelem, hogy a szülők és a diákok zokon vennék a dolgot és kérdőre vonnák az iskola igazgatóját. Aki erre természetesen azt felelné, hogy majd jelzi a problémát a munkáltató felé.

És tovább beszélgetne a sofőrjével.