Európában 71 éve nem volt háború. Azért az nem kevés idő. A 19. században volt néhány évtized, amikor béke honolt a kontinensen és az elegendő volt ahhoz, hogy az új generációk genetikus emlékezetéből kitörölje a rossz emlékeket. Az erősödő nacionalizmus és a nyomában megjelenő nemzeti versengés, a gyarmatosításba való elkésett bekapcsolódás, párosulva a hosszú békés időszak keltette unalommal, együttesen vezetett az első világháború kitöréséhez. Azután a vesztesek úgy érezték, hogy méltánytalanság történt velük: valójában nekik kellett volna megnyerni a háborút. Ezért visszavágót követeltek - és újra veszítettek. Ezúttal azonban akkora volt a veszteség minden oldalon, hogy megszületett az igény az új Európa iránt. Egy olyan Európában akartak élni az akkori emberek, ahol esélye sincs annak, hogy önző helyi érdekellentétekből európai konfliktus alakuljon ki. Ahol nem Elzász vagy Danzig vagy Erdély vagy Besszarábia a tét, hanem az európai béke.

A béke, amiről csak annak lehet fogalma, aki átélt már háborút. Vagy aki nem felejtett el emlékezni, és génjeiben hordja vagy tanulmányaiból megtanulta, hogy milyen is lehetett az. Mert a legpocsékabb, legbürokratikusabb, legbrüsszelibb béke is jobb, mint a háború. Számomra felfoghatatlan, hogy miért érzi úgy bárki emberfia, hogy csak akkor van rendben önmagával, ha megkülönbözteti magát másoktól. És ha csak lehet, föléjük képzelheti magát.

Olyan ez, mint a falusi kislány esete Pesten. Szép nagy város az a Pest, lefényképezni meg soppingolni is szeretünk benne, de azért csak jobb otthun. Ahol szintén nem szeretünk lakni, de azért az legalább ismerős. Európa az olyan izé. Főként egy szigetről nézve. Nem beszéljük a nyelvét, nem ismerjük a szokásait, nem esszük az ételeit - meg különben is: mi elegendők vagyunk magunknak. Szomszédaink is csak addig értékesek számunkra, ameddig koronánk ékköveiként ragyognak ránk.

Meg kicsit hippis is a dolog. Theodore Roszak 1971-ben írott ellenkultúráról szóló műve nyomán terjedt el a szociológiai irodalomban az elitellenesség. Bárki, aki az establishment tagja volt, vagy annak számított, vagy akár csupán úgy nézett ki, ellenség lett. Kívül maradni, nem betagozódni, más életformát élni és hirdetni - ezek voltak a hatvanas évek jelszavai. És persze a rock and roll. Csak az a furcsa, hogy a mai angol ( és félek, hogy nem csak angol ) hippik, akik az öltönyös technokraták ellenkultúráját építik, saját hatvanas éveiket tapossák. Vagyis olyan döntést hoztak csütörtökön, amivel gyermekeik és unokáik jövőjére hánynak fittyet.

Ha szétesik a UK ( szét fog ), az írek újra katolikus-protestáns belháborúba kezdhetnek. A francia, holland, osztrák és sajnos magyar szélsőjobb látványos erősödése dominó-hatást eredményezhet. A széteső Európa kitűnő alkalom Putyin Oroszországának, hogy valóra váltsa nagyhatalmi álmait. És akkor végre ismét háború lehet Európában és mindenki újra  kiélheti összes egyéni és nemzeti frusztrációját.

Csak tessék mondani: hova bújjanak a belgák?