Azt hitted, tudod, e tájék mit jelent,
úgy vélted, szülőhazád itt e lángoktól ölelt
kis ország, porbafingó percemberek világa?

Belőle nőttél, mint fatörzsnek nemkívánt ága
s lásd, tested abdai magyar földbe süpped el.
Nem voltál itthon. S ha néha oltárhoz térdepeltél
nem segített sem emlék, sem varázslat, tudom,
de te nem tudtad, kikkel merre mentél, milyen uton,
sem azt, hogy mit jelentett ötvenhét nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki bonckéssel néz le rá, annak vérkép e táj,
leszarja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e vérkép? egy kisvasút mozdonyát,
de néked szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az várat lát a látcsőn és üres ligetet,
míg te a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
az égen füstfelhőt, akikért senki nem sírogat,
s mi föntről pusztítandó romhalmaz csupán,

az közkórház s egy ember előtte áll bután,,
halálos ítélet kezében, körötte sok gyerek,
s az úri palotákban komondor hempereg;
és ott a part, a meggyilkolt tízezrek lábnyoma,
míg hullott tarkójukra a hazugság mákonya;

s a rézbányába menvén, hol noteszedet írtad

hogy ne dögölj meg aznap, hogy még egy napig bírjad
tán egy kőre léptél, rajta ma tábla látható

de hiába: az igazság most újra elhallgatható.

Hisz bűnösök nem mi vagyunk, csupán a többi nép,
s tudjuk ők miben vétkeztek, mikor, hol és mikép,
mert az itt élő, dolgozó nép bizony bűntelen,
s nincsenek csecsszopók, akikben megnő az értelem,
hogy világítson bennük, s ne megint pincébe bújva
várjuk, hogy jelt írjon hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majd friss szóval vajh kik felelnek?

Nagy szárnyaddal  - már megbocsáss! - vágj jól pofán minket!