Mindenki azzal üti a csalánt, amije van. Ki bottal, ki kiskapával, ki kesztyűs kézzel. Esetleg lehet... ööö... genitáliával is próbálkozni, bár ez kevéssé komfortos érzés.  Viszont talán segít megérteni a dolog lényegét.

Máséval verni a csalánt viszont nem elegáns. Abban nincs se kockázat, se felelősség, csak az önfeledt öröm, hogy íme, lehet sütkérezni a tiszta, gyommentes pázsiton.

Pukli István beszédet mondott a Kossuth téren. Bocsánatkérésre szólította fel a kormányt és általános sztrájkot helyezett kilátásba. Alig oszlott szét a tömeg, megjelentek az első kommentek. Hogy micsoda egy béna ötlet bocsánatkérésre felszólítani Orbánékat. Hogy sztrájkot úgyis csak szakszervezet hirdethet meg. Azok meg tesze-toszák. Hogy azt nem is úgy kell csinálni.

Hirtelen mindenki rendkívül okos lett. Ahogy az elmúlt években is már annyiszor. Mindenki pontosan tudja, hogy azok, akik vásárra viszik a bőrüket mit rontanak el és bezzeg ők majd megmutatnák ezeknek, ha ott lennének!

Csak hát nem voltak ott. Otthonról streamelték a tüntetést, vagy tévén nézték - maximum a tömegben álltak és skandáltak. Ez nem kevés, sőt! egy több százezres tüntetés akár elég is lehetne a NER megbuktatásához ! De mégiscsak vagányabb dolog kiállni a nyilvánosság elé, arccal, névvel vállalva egy ügy képviseletét! Beszédíró kommunikációs stáb nélkül, munka mellett színpadra állni, kamera elé ülni, családi szégyenről kendőzetlenül beszélni. És persze ilyenkor hibázni is könnyebb. Az embernek kiszalad a száján ez-az. Esetleg nem sikerül mindenkivel pontosan egyeztetni.

Szerencsére vannak szervezetek, hálózatok, platformok, amelyeknek a munkájába be lehet kapcsolódni. Csaknem mindannyiunknak van munkahelyünk, helyi közösségünk: fel tudjuk emelni a szavunkat és meg tudjuk mutatni egymásnak, hogy is kell ezt csinálni.

Úgyhogy felebarátaim: ugorjunk végre neki a csalánrengetegnek.  Kapjunk végre kapára-kaszára, és mindenki figyeljen a saját... hmm!