Alighanem arról van szó, hogy sokan nem megfelelő módon használják a birtokos szerkezetet. Onnan nézve úgy látszik, mintha az orvosnak lenne betege, a hivatalnoknak ügyfele, a királynak népe. Egy feudális világban, ahol az  ősi juss, a vérségi kötelék, a talajgyökér és hasonlók alkotják a közgondolkodás gerincét, ez a normális. Ott az a természetes, ha a tekintetes úr Jánosnak szólítja a parádés kocsist, amikor végig kíván hajtani a Stefánián.

Pedig hát nyilvánvalóan fordított a helyzet. Nekünk, egyszerű embereknek van orvosunk, akit a társadalombiztosításba befizetett pénzecskénkből eltartunk, vagy a magánrendelőben megfizetünk. Nekünk van ügyintézőnk, akit az adónkból fizetünk azért, hogy az ügyeinket intézze. Ha meg királyra lesz szükségünk, majd szólunk.

Modern társadalmakban ugyanis valaki nem attól lesz tekintetes ( tekintélyes ) vagy méltóságos ( érdemes ), hogy annak nevezteti magát. Hanem attól, hogy iparkodik az egész közösség érdekében hasznossá tenni magát. Vagy a tudása révén, vagy fizikai erejével, vagy művészi intuíciója, esetleg kézügyessége vagy humora által.  Egyetlen kivétel van: a gyerek. Ő nem hasznos tagja, hanem lényege a társadalomnak. Hogy mennyire lesz hasznos és hogy milyen lesz az a társadalom, amelyiknek tagja lesz, az iskolában dől el. Ezért van az, hogy az oktatás területén látszik meginogni az önkényuralom. Itt látszik legjobban az a feszültség, ami az iskola belső, lényegi ellentmondásából fakad. 

Az iskolának egyszerre kell átörökíteni a múltat, a múltban felhalmozott tudást és értékrendet, illetve felkészíteni a diákot a jövőben rá váró kihívásokra, a változások elfogadására és elősegítésére. Egyszerre retrográd és progresszív. A múltból nézve nyilván a tanár a főszereplő, hiszen ő képviseli a tudást, a tapasztalatot, neki jár hát a tisztelet. A jövő felől nézve viszont a gyerek a főszereplő, mert ő teszi fel a kérdéseket, ő világít rá az elavult, szükségtelenné vált tudásra, és  - legyünk őszinték - jobban eligazodik a technikai világban, mint mi. Vagyis tiszteletre méltó. A hatalom  - ha kellően korlátolt - mindent elkövet azért, hogy a jelenlegi szinten konzerválja az iskolát, mert akkor folyamatosan biztosítani képes az alattvalók tömegét.

Ez részben megegyezik a szülők  szándékával is. Minden szülő azt szeretné, ha gyermeke megtalálná és megállná helyét az életben. Ám mire a gyerek felnő, ez a világ már elmúlik, és ha csak a múltból itt ragadt és erővel itt tartott konzerv-tudást és értékrendet adjuk neki útravalóul, akkor kudarcra ítéljük őt.

Ezt ismerte fel végre sok szülő, aki rájönni látszik, hogy nem a hatalomnak van iskolája, hanem neki. Ő a megrendelő, ő a felelős, egyszerűen azért mert neki van gyermeke. És nem úgy van ám, hogy majd ott fent megmondják, hogy mi itt alul mit kezdjünk a gyerekünkkel, az életünkkel, a véleményünkkel!  A köznevelésinek nevezett törvény nem más, mint birtokháborítás.

Van ennek kockázata, persze. Mint mindennek, ami a tudatos állampolgári viselkedéssel együtt jár. De ha most, február 29-én valóban megszületik egy csendes, eltökélt szolidaritás, talán elkezdhetünk bizakodni abban, hogy az iskola mindhárom szereplője: a gyerek, a szülő és a tanár egyaránt a jövő felé fordítja a tekintetét. És odaküldi a hatalom képviselőit, ahová valók: az iskola falain kívülre!