Ismét meggyőződhettem róla, hogy mennyire tévúton járnak mindazok, akik hazai közéletünket a baloldal és a jobboldal kettősségében szeretik látni. Milyen egyszerű is így az élet! Aki nem olyan, mint én, az a másik oldalon van. Vagy Frodó vagy Szauron. Vagy Robin Hood vagy a nottinghami sheriff. Tökmindegy, hogy mit teszel: mindig jönnek a megmondóemberek és besorolnak. Amíg életben vagy, persze tiltakozhatsz, perelhetsz - esetleg elnéző mosollyal odébbsétálhatsz. Ezért nem jó dolog meghalni. Ilyenkor ugyanis az ember már nem tudja kikérni magának a fals minősítéseket. A címke, amit a váratlanul utókorrá vált kortársak homlokodra ragasztanak, ragacsossá teszi az emlékezést.

Tegnap volt Göncz Árpád temetése. A megelőző napok történései mégsem csupán a gyászról, a veszteségről, a búcsúzásról szóltak. Nem kívánok a hatalom képviselőinek viselkedésére szót vesztegetni: ők már régen hátat fordítottak annak a morális univerzumnak, amelyben reményeim szerint többségünk él. Viszont ami elkeserítő: a közösségi oldalak hemzsegtek a felháborodott kommentelőktől, akik vették maguknak a bátorságot, hogy a gyászoló családot bírálják, mert az úgy akarta eltemetni kedves halottját, ahogy a szíve diktálta. Olvashattuk, hogy Göncz Árpád a nemzeté, meg mindannyiunkké, meg hogy egy politikus családja nem teheti meg, hogy az ország vezetőit kitiltja a temetésről, meg hogy a család nem szólhat bele abba, hogy ki mit mondjon a sírnál. A magát polgári konzervatívként meghatározó párt pedig a baloldal utolsó hőseként bélyegezte meg a Magyar Köztársaság első elnökét. Még várat magára a lakitelki sátor különvéleménye, a taxisblokád emlékbizottság memoárja, az EchoTV hírháttérműsora. Felkészül Vona Gábor.

És hagyjuk az árpibácsizást, ha szabad kérnem! Ez a bensőséges megszólítás a család, a barátok, az egykori harcostársak előjoga. Micsoda dolog már az, hogy a háta mögött azon a néven emlegetik sokan, ami csak a legszűkebb, legbelső kör számára lehetett magától értetődő! Az, hogy ő elfogadta, esetleg elnézte, hogy úton-útfélen lebácsizzák, még nem teszi érvényessé azt. Ez egy negédes, cukormázas giccs, ami elfedi az alatta meghúzódó ostobaságot, sandaságot, rossz szándékot.

 Az emlékezés, ahogy egy temetés is, egyaránt szól a halottról és az itt maradókról. Rólunk, akik tovább élünk és elvisszük magunkkal ennek a tegnapi napnak az emlékét. Amilyet, olyat.