"Harangot tehát akkor is ...türelmes szenvedéllyel kell önteni, ha tudja az ember, hogy sohasem fogja meghallani a kondulását. Hiszen úgysem saját használatára önti.” Írta Ancsel Éva, csaknem 40 évvel ezelőtt. Gondolatai ma is érvényesek, talán csak annyi a különbség, hogy manapság senki nem néz Andrej Rubljovot. És persze harangot se öntünk nyakra-főre.

Mint ahogy cöveket sem faragunk. Volt valaha egy nomádtábor, amelynek záró-tábortüze mellett egy hajdani barát beszédet mondott. Ebben arra hívott fel bennünket, hogy adózzunk tisztelettel a cövekfaragóknak. Akik nélkül nem lehet sátrat verni, hiszen nincs hová kikötni a ponyvát. Ők, tehát a cövekfaragók már a táborozást megelőzően leköltöznek, hogy előkészítsék a többiek üdülését; a táborzáráskor pedig még maradnak egy kevés ideig, mire lebontják és összecsomagolják a felszerelést..

Mai kifejezéssel élve: ők a gályázók. De ez nem annyira tetszetős metafora. A gálya inkább a rabság, a kényszerű kötelesség képzetét kelti, márpedig a harangöntők és cövekfaragók motivációja sokkal inkább a szolgálat. Annak biztosítása, hogy a többiek, akik a rivaldán, a katedrán, a pulpituson, a kamera előtt állnak, sikeresek lehessenek. Míg őnekik az az elégedettség marad, hogy segíthettek; hogy odatarthatták a vállukat, amire aztán felálltak a flitterbe öltözött, kisminkelt sztárok. És zúghat a taps!

Ma is vannak ilyenek közöttünk. Aki a hangosítást biztosítja, míg elöl mások szónokolnak. Aki zongorán kíséri az ünnepelt énekest. Aki locsolja a virágokat, hogy örömmel sétálhassunk a parkban. Tiszteletet érdemelnek. Sofőrök, takarítók, szakácsok, kertészek, pékek - akik biztosítják, hogy a mi életünk többé-kevésbé békésen csörgedezzen a medrében.

Persze ez nem egy zártkörű klub. Akinek van kedve, bátorsága és alázata, csatlakozhat. Mindannyian képesek vagyunk segíteni másokon, a háttérbe húzódás művészete is megtanulható. A harang kondulását pedig onnan hátulról lehet igazán tisztán hallani.