Első mezítlábas utamon a kertben egyszerre több csapás ért. Darázsfészekbe léptem, a tavaszi metszéskor kint felejtett tüskés rózsaág felsebezte a másik talpamat, gyomlálás közben marokra fogtam egy csalántövet, sziszegve ültem le a földre, pont egy hangyaboly közepébe, ráadásul egy szúnyog is megcsípett.

Most akkor mondhatnám, hogy pech-sorozat áldozata lettem. És ez így is volna, ha allergiás lennék a darázscsípésre, ha vérmérgezést kapnék a rózsatüskétől és így tovább. Ehhez képest, valami különös okból, öröm töltött el. Hiszen minden jel arra mutat, hogy nyár van. És a nyár a legjobb évszak, ezt mindenki beláthatja.

Minden azon múlik, milyen nézőpontot választunk magunknak. Ha fel kell ásnom a kertet, az szörnyű. De ha arra gondolok: tehetném ezt parancsra, csikorgó fagyban egy hadifogolytábor lakójaként is, akkor már nem annyira az. Hiszen mindnyájunknak van olyan emléke, amikor úgy éreztük, minden összedől. Aztán kiderült, hogy mégse. Túléltük. Vagy csak azután jött a java. És persze csőstül.

Mert nekem ugyan pocsék a helyzetem, de másnak sem okvetlenül fenékig tejfel. A másik ember menő sportcipőt hord, viszont kerekes székkel közlekedik. Nekem a napi frusztráció jutott, neked a magány. Én többre vagyok hívatott, ő szeretne lefogyni. Pedig ő pont annyira kövér, amennyire az én cipőm nem menő.

Fogjuk meg hát szépen a viszonyítási pontunkat és tegyük le mélyre. Na nem túl mélyre, csak annyira, hogy ahhoz képest élhetőnek érezzük az életet. És ne sóhajtozzunk, ne panaszkodjunk, hanem vegyük végre észre, hogy életünk legboldogabb pillanata épp most van.