Bajnok lett a Barca. Én mondjuk örülök ennek, de azért ez nem érdemel sok szót. Nem vagyok maradéktalanul kibékülve a teljesítményükkel, ráadásul ez nem is egy sport-blog. és ezúttal még csak orbánozni sem akarok.

A fociról akarok írni. Vagyis amit sokan annak neveznek. Egy kollégámmal beszélgetve értettem meg, hogy a foci valójában harc. Háború, amiben csak én győzhetek, és a vesztesnek jaj.

Merthogy egy igazi labdarúgó mellett nem lehet elmenni. Nem mintha annyira jó játékos lenne ( bár éppenséggel lehet az is ), hanem mert nem! Ha mégis, akkor azt minden eszközzel meg kell torolni. Állítólag Zidane egyszer focizott a kertben a fiával, aki kicselezte, apuka pedig annak rendje  és módja szerint felrúgta. És még jó hogy nem fejelte le.

Tudom persze, hogy ezeket a szerencsétleneket kiskoruk óta erre nevelik. Ebben élnek, ezt szívják magukba a levegővel. Ez a versenysport sajátja - de erről majd máskor.

Most csak azt szeretném elmondani, hogy gyermekkorunkból inkább a labdázás örömét kellene magunkkal hoznunk, a játék felszabadító és léleknemesítő erejét, a furfang és a csavaros észjárás népmesei élményét, amikor a szegénylegény is győzhet, de nem úgy hogy szétmorzsolja az óriás kezét, hanem úgy, hogy egy marék túrót csempész az óriás tenyerébe.

Egy jó meccs elsősorban sportesemény, de közben képes esztétikai élményt is nyújtani. Az a zeneiség és ritmus. ami a Barcelona játékát jellemzi, többről szól, mint amit a "győzni vagy meghalni" parancsa sugall.

Olykor ez persze veszélyes és öncélú, ilyenkor vesztesként kell elhagyni a pályát. De nem a világ rendje borult fel, nem a személyes méltóságunkon vagy miafenén esett csorba. Játszottunk és a másik nyert.

Igazából mindannyiunknak curlingezni kellene. Ott ugyanis az a szokás, hogy a győztes csapat fizet egy kört a vesztes csapatnak, és együtt kvaterkázva pihenik ki a mérkőzés fáradalmait.

Valahogy így lenne jó. Addig pedig hajrá Barca és Juve.