70 évvel ezelőtt Németország elvesztette a második világháborút. Néhány év elszigeteltséget és gazdasági letargiát követően a Marshall-terv lényegében szanálta az országot, a szövetségesek ismét keblükre ölelték egykori ellenségüket és Németország elindult a fellendülés útján.

Nem örülök neki. Sok más országban ez nem ment ilyen simán. Vagy nem volt szanálási terv, vagy nem brit-amerikai megszállás követte a békekötést, de tény, hogy legalább egy emberöltőbe telt, mire ezek az országok úgy-ahogy talpra álltak. Németország viszont - hat év mészárlás után - ott folytathatta, ahol abbahagyta.

Tudom, persze, volt háború utáni sokkhatás, meg bocsánatkérés, de mégis úgy vélem, elmaradt az igazi bűnhődés. Mondják, a németek szembenéztek a múltjukkal és ez ma már egy másik Németország. Nem fogadom el. Könnyű ugyanis úgy "szembenézni" a múlttal, hogy közben tele van a hűtő, erős a márka, magasak a bérek és nem kell félni.

A keletnémetek tudnának mesélni, milyen érzés bűnhődni! Ahogy mi, egykori szocialista országok is. És ezzel két dolgot biztosan nem akarok mondani. Nem gondolom, hogy ez megoldás volt. És nem gondolom, hogy a szovjet felszabadítás alábbvaló a brit-amerikai felszabadításnál. Sőt. Németország nyugati felét ugyanaz a churchill-i politika szabadította fel, amelyik 1938-ban odadobta neki előbb Ausztriát, majd Csehszlovákiát.

Nem látom értelmét a bosszúnak. Nincs kin bosszút állni. De nem látom értelmét a bocsánatlérésnek sem. Nincs ugyanis kitől bocsánatot kérni. Azt gondolom, hogy a mai német emberek mindennapi viselkedésükkel, szerénységükkel, szelídségükkel adhatnák tanújelét annak, hogy nem felejtették el a történteket.

Helyénvalónak tartanám, ha a németek lábujjhegyen járnának Európában. Mert hogy nem állt módjukban kipróbálni, milyen az, ha egyáltalán nem léphetik át a határt ( az NDK-t ide nem  értve ). És nem gondolom, hogy Németország jeleníti meg az európaiságot. Ahogy tette egy német diák-küldöttség Franciaországban, ahol mi a magyar zászlóval vettünk részt a fogadáson, a franciák a francia zászlóval, a német delegáció viszont közölte, hogy ők az európai unió lobogójával kívánnak megjelenni. Na ez az a viselkedés, amire nincsen se szükség, se indok.

Amikor a tavalyi foci vb után a győztes német válogatott hazatért, egy stadionnyi német szurkoló tombolt, ahogy  Thomas Müller és társai rasszista paródiával gúnyolták ki argentin ellenfeleiket. És a Berlinen kívüli Németországban újra ( vagy még mindig ) van antiszemitizmus. Ha például az IMF-re terelődik a szó, ugyanaz a hamiskás mosoly ül ki az ajkakra, mint idehaza. Megtörtént eset, azért hozom fel.

Ez persze nem ugyanaz, de nem is teljesen más. Hamarosan kiadják a Mein Kampf -ot. Érdekes pillanat lesz, amikor majd az eladási lista élére kerül.

Van egy török festmény, címe: A mohácsi diadal. Mert hogy onnan nézve annak tűnt.

Ma van a Győzelem Napja. Kíváncsi vagyok, hogyan hívják ezt Németországban.