Utódnak lenni nem egy leányálom. Ott az a sok disznóság, amit eleink elkövettek. Hogy jövünk mi ahhoz, késői leszármazottak, hogy elvigyük a balhét? Az ő balhéjukat. Hiszem mi ott se voltunk. Nem a mi ügyünk. Nem vagyunk felelősök. Ártatlanok vagyunk.

Utódnak lenni büszkeség. Ott az a rengeteg dicső tett, amit eleink véghez vittek.  Hogy jön ahhoz bárki, hogy kétségbe vonja jogunkat ehhez az örökséghez? A mi örökségünkhöz. Hiszen nekünk közünk van hozzá. Ez a mi ügyünk. Részesei vagyunk. Hősök vagyunk.

A vérszerződésre és a honfoglalásra kellemes dolog emlékezni, a Mohácshoz vezető széthúzásra kevésbé. A nemzetiségeinkkel való alávaló viselkedésünket elintézzük egy vállrándítással: ártatlanok vagyunk. 1956 rengeteg ellentmondását szintén: akkor meg hősök voltunk.

Vajon miért olyan természetes, hogy az aranycsapat, vagy egy olimpiai aranyérem, esetleg egy Nobel-díj büszkeséggel tölt el bennünket? Miért érezzük úgy, hogy kicsit mi is részesei vagyunk a sikernek? Hogy a himnusz nekünk is szól?

És miért nem ugyanilyen természetes, hogy a 20. század tömérdek gaztette, gyilkossága, árulása szégyenérzettel töltsön el bennünket? Miért nem érezzük úgy, hogy kicsit mi is részesei vagyunk a gyalázatnak? Hogy a bűnhődés ránk is vonatkozik?

Hagyjuk a nagy szavakat! Nem voltunk Európa védőbástyája, de nem voltunk Teleki legpocsékabb nemzete sem. Érjük be annyival, mint mások, mexikóiak, belgák, ghánaiak: örüljünk, hogy vagyunk, ápoljuk hagyományainkat, fogadjuk el végre önmagunkat felnőtt módra!

Hogy utódaink megértsenek és - talán - szerethessenek is minket.