Az emlékezet különös dolog. Van úgy, hogy valami szimplán kimegy a fejünkből - az évek előrehaladtával ez egyre gyakrabban fordul elő. Más dolgok pedig beleégnek az agykérgünkbe és hiába erőlködünk, emlékezünk rájuk. Emlékezni nem jó. Zavarba ejt, felkavar, fáj.

A megbocsájtás egyszerűbbnek tűnik. - Bocsika! - szól utastársunk, ha a villamoson lábunkra lép.  - Meg tudsz nekem bocsájtani? - kérdezi kedvesünk könnyes szemmel. És mi persze megbocsájtunk. Hiszen megbocsájtani jó.

Csakhogy van itt egy bökkenő. Az elkövetett bűn és a felismert bűnhődés nem mindig ugyanabban az idősíkban történik. Az utódok őszintén gondolhatják úgy, hogy nem felelősök apáik vétkéért. És az áldozatok sem hordozhatják apáik sorsát. Tiszta lapot nyitunk mi, az új nemzedék?

Amikor tavaly magyarországi zarándoklatra érkezett egy német csoport, azzal a szándékkal, hogy gyilkosok leszármazottaiként bocsánatot kérjen az áldozatok leszármazottaitól, értetlenül álltam. Kitől akarnak elnézést kérni? És kiknek kellene, milyen alapon megbocsájtani?

Az angolban a felejtés és a megbocsájtás összekapcsolódik. Forget és forgive. Az egyiket kapjuk, a másikat adjuk. Némi hochmetzolással belátható, hogy a megbocsájtásról dönthetünk, a felejtés viszont adomány. Vagy átok.

Ma kezdődött Oskar Gröning pere Lüneburgban. Őr volt az Auschwitz-Birkenau-i haláltáborban. A tárgyalás kezdetekor a vádlott vallomástételre jelentkezett, és közölte, hogy bocsánatot kér, mert erkölcsileg bűnrészesnek érzi magát.

Sajnálom Oskar. Nem vagyok kompetens a kérdésben.