Minden közösség meghatározza önmagát, legyen bár sportklub, egyesület, párt, nép vagy nemzet. Van, amikor ez a kezdeti időszakban történik meg: amikor kialakul a "mi"-tudat, aminek révén megkülönböztetjük magunkat másoktól. Az is elképzelhető, hogy mások "határoznak meg"  bennünket, ilyenkor kényszer-közösségbe kerülünk olyanokkal, akikről korábban nem is sejtettük, hogy egy csoportba tartozunk. Vagy például néhány karizmatikus ( vagy annak látszó ) ember maga köré vonz bennünket ( hacsak nem mi magunk vagyunk karizmatikusok! ) és egyszer csak ott állunk egy zászló alatt, körülvéve fura, vagy akár veszélyes alakokkal.

Akkor most mi legyen? Zavarban vagyunk, nem ilyen lovat akartunk, mormoljuk magunk elé - és riadtan nézünk körbe, nem hallotta-e meg valaki, aki ettől megbántódik, netán megharagszik. Jobb a békesség, füstölgünk magunkban, végül is nem olyan fontos ez az egész. Kilépünk hát, visszaadjuk a tagkönyvünket, hazát váltunk - de közben azt érezzük: vesztesek vagyunk. Már megint. Már megint mi.

Pedig nem. Illetve nem pontosan így. Igazából az a közösség - klub, egyesület, párt, nép vagy nemzet - a vesztes, amelyik nem akart, tudott, mert megtartani bennünket. Vagyis - tehát mégis - mi magunk vagyunk vesztesek, de nem egyéni lúzerségünk okán, hanem mert elfelejtettük meghatározni önmagunkat.

Mi, valamennyien.

Kik vagyunk? Mi kapcsol bennünket egymáshoz? És  - horribile dictu - mi választ el bennünket egymástól? Hol húzódnak a közösségbe való integrálódni vágyásunk egyéni határai? Kinek hol található a tolerancia-küszöbe? Mit tudunk, akarunk hozzátenni csoportunk működéséhez, és mit remélünk attól az élménytől, amit az odatartozásunk  révén szerezhetünk?

Reflektálnunk illene önmagunkra. Így önismeretünk is fejlődhet, és a közösség is megerősödhet.

Van persze kockázata is az ilyesminek. Adódhat úgy, hogy közösségünk nem állja ki az öndefiníció próbáját és megszűnünk csoportban létezni. Elklikkesedünk, szétszéledünk, szétszóratunk. De biztosan viszünk magunkkal útravalót, hiszen többek lettünk, még ha mostantól egyedül is vagyunk. Egészen addig, amíg rátalálunk a saját közösségünkre.

Amikor hazaérünk.