Összefutottam egy volt tanítványommal. Szó szerint, mert épp futott valahova. "Ne haragudj", szólt oda, hiszen már jó ideje tegeződtünk, "de sietek, mert ma jön ki egy új pokémon!"

Utána néztem. Csatlakozott egy népes társasághoz, mindegyikük kezében világító képernyőjű okostelefon. Aztán másképp is utánanéztem: kíváncsi voltam, mit is jelenthet az a rejtélyes mondat, amit futtában odavetett. Arról van szó, hogy emberek a szabadidejükben csapatokba verődnek és virtuális figurákat gyűjtenek utcákon, tereken, mindenütt. Munka után hazamennek, átöltöznek, és okostelefonjukkal a kezükben társas sétára indulnak.

A sétát már a régi görögök is ismerték. Ki oszlopcsarnokokban, ki árnyas ligetekben sétált a barátaival, tanítványaival, és meghányta-vetette a világ dolgait. Járkálni, kószálni, vándorolni, barangolni jó dolog. Akár céltalanul, akár eltökélten, mindenképpen fontos és hasznos időtöltés. Amikor a népmesék legkisebb szegénylegénye elhatározza, hogy szerencsét próbál a világban, valójában a szabadságot, a kalandot keresi, a kíváncsisága viszi messze földre, hogy tanuljon, gazdagodjon, és élményeit megoszthassa a többi emberrel. Az iparoslegénynek vándorútra kellett mennie, hogy más mesterektől sajátítsa el a szakma fortélyait; csak ezután jelentkezhetett a mestervizsgára.

Van, aki visszatér majd újra útnak ered; van aki célhoz ér, és olyan is van, aki ott ragad az úton és hobó lesz. Vagy  - kissé nyersebben: csavargó. Fellengzősebben: gördülő kő, akire nem tapad moha. Annak idején volt egy legjobb barátom, akivel egész délutánokat sétáltunk át a Duna parton: előbb én kísértem hazáig őt, majd ő engem és így tovább. Barátokkal sétálni ma is szeretek, könnyebben, oldottabban megy a beszélgetés, szabadon mozog a kezem-lábam - és testmozgásnak se utolsó.

Ahogy ez a mostani divat is hasznos: kicsábítja a számítógépek előtt kockuló humanoidokat a természetbe: fák között, ösvényeken kell sétálni - ha pokémon-tojást is szeretnének, akár több kilométernyi utat is megtéve! De az egész mögött egy rettenetes és veszélyes idea áll: központilag vezérelni jelentős tömegeket, hogy azt tegyék, amit az - amúgy zseniális - applikáció-tervezők - akarnak. Fiktív ábrákat keresnek a bokrokban és gyermeki örömmel ujjonganak, amikor rábukkannak egyre. Persze verseny is zajlik: az győz, akinek több pokémonja van. És az igazi mélypont: amikor két gyűjtő szembe áll egymással és párbajt vív egy különösen értékes fiktív állatért!

Mondhatjuk persze, hogy tizenéves srácoknál elmegy, ha egész életüket a telefonjukban töltik ( nem megy el! ) De 30-as, 40-es férfiak és nők vajon miért választják a szabadidő eltöltésének ezt a kívülről vezérelt, természetellenes és álságos módját? Jobb kamerán keresztül nézni a tájat? Geoládát keresni nem elég buli?Jó azt csinálni, amit sokan mások?

Én már a tamagocsi-őrületet sem értettem. Később értetlenül figyeltem, amikor emberek rohantak haza, hogy megetessék Farmville-i állataikat és megöntözzék nemlétező növényeiket. Most meg itt vannak a zsebszörnyek! Mintha a valóság nem lenne elegendő vagy megfelelő környezet számukra, és csak egy mesterségesen generált világban éreznék otthonosan magukat. Ahol biztosan tudni, honnan szól a kolomp, és a juhász mindig valami kedves nótát fúj furulyáján.

Csak azok a birkák legalább valódi füvön élnek.